Dacia Kk., Kolozsvár, 1970.
"Milyen hálátlan is az ember: hogyha már semmi baja, csinál magának, ha másból nem, hát egy rossz álomból."
Kedves Tábory Elemér!
Neked ez sikerült. Alaposan elintézted magad az álmaiddal. Tudod, egy ösvény nem olyan széles mint egy út, ha meg sok eső esik, a jobboldal össze is folyik egy idő után a baloldallal. Tudatod mezsgyéjének partszakaszai parttalanná váltak, kedves. Te magad is belátod, hiszen a hajszálvékony vonalon, ami valamikor ez a tisztán látható ösvény volt, kérdéssé avanszálod önnön lét(ezés)ed: "- Ki biztosít róla, hogy éppen ez a szép élet a valóság - és nem az a másik?" Nem tudok neked rá válaszolni. Fogalmam nincs milyen lehetne a helyedben (mondjuk, nem is akarom tudni, ez az igazság). Tény, hogy semmiféle varázsszó (ami egyébként átka, de megmentője is a gólyakalifának) nem billenti többet helyre tudatod épségét.
Azaz volna (van) valami, de az nem a te megmentő igéd, hanem az enyém: becsukom a könyvet és béke poraidra. Sajnálom, de nem tudtam világodban "otthon" lenni. Egyik világodban sem. Mit hogy én?! Hiszen te se voltál igazából otthon egyikben sem...
Olvastalak, a vendéged voltam (mondjuk), de ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése