A Titanic pusztulása (A night to remember)

Walter Lord

"1 óra 55-kor eresztették le a négyest (...). Már csak egyetlen csónak volt hátra..., negyvenhét férőhellyel - 1600 ember számára."


"A csónakokból minden szem a Titanic felé tekintett. Magas árbocai, négy óriási kéménye feketén rajzolódott ki a tiszta kék éjszakában. A kivilágított sétafolyosók, az ablakok sárgán fénylő sora, rengeteg ember a korlátok mentén; a csónakból jól lehetett hallani a ragtime ütemeit az éjszaka csendjében. Hinni sem akarták a menekülők, hogy végveszélybe került az óriás: mégis, ők kint vannak a tengeren, a gigász orra pedig mind mélyebben merül a vízbe. "


1912 április 10-én indult első útjára minden idők egyik legimpozánsabb óceánjárója, a Titanic. Azon a napon még senki sem álmodta, hogy ez az útja egyben az utolsó is. 
1912 április tizenötödikére virradó éjszaka elsüllyedt. Azt gondolom, nincs ember, aki ne hallott volna már róla. Ez az "elsüllyeszthetetlen" hajó történelmet írt. Társadalmi, osztálybeli megkülönböztetések, határvonalak élét tompította (vagy meg is szüntette). Sérült lelkeket hagyott és (akár) soha meg nem találtakét. 


Szinte 40 perc telt el az ütközéstől, hogy leadták az első - akkor érvényben levő - CQD nemzetközi segélykérő jelzést (MGY a Titanic hívójelével). És több mint egy óra (12h 45'-kor) az SOS-jelzést. 
Az időt azonban nem lehetett visszafordítani. Legalább este 11-ig sem, amikor az utolsó figyelmeztetés érkezett a Californian-ról, hogy jégveszély van. Ez lett volna a hatodik(!) figyelmeztetés április 14-én. Ugyan! Ekkora acéltömeget "az Úristen se tudna elsüllyeszteni". Elképzelhetetlen, hogy olyan sérülés érje, ami keményen kikezd öt (és aztán a többi tizenegy) zárórekesszel. Nos, megtörtént. 11h 40-kor bekövetkezett az ütközés és 2h 20-kor a gigász eltűnt a föld színéről. Április 17-én a Carpathia mindössze 705 (más adatok szerint 712) túlélővel (a 2205/22XX? utasból) érkezett New Yorkba.


Eszméletlen sok kérdést von(t) maga után. Részemről is megtoldanám eggyel (mondjuk): milyen alapon vélték magukat istennek, hogy elsüllyeszthetetlennek tartották, hogy megbíztak több tonna acéltömegbe? 
Azt gondolom, az arrogancia netovábbja volt egyrészt... Másrészt pedig azt merem megkockáztatni, Isten(i) provokáció. Nem hiszem, soha nem is hittem, hogy ember legyőzheti a természetet. 
Mindenesetre olyan leckét adott a huszadik századnak, hogy mindmai napig nem hagyja nyugton a tudományt (tudósokat, rokonokat, történészeket.....) A válaszok (jórésze) pedig azóta is várat(nak) magukra. 


2012 április 15-én olvastam. A magam részéről ezzel és egy imával emlékeztem meg...





Közelebb Tehozzád, Istenem (evangélikus ford.)
(Nearer, my God, to Thee)


Hadd menjek, Istenem, mindig feléd,
Fájdalmak útjain mindig feléd!
Ó, sok keresztje van, de ez az én utam,
Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.


Ha este száll reám, s csöndes helyen
Álomra hajtanám fáradt fejem:
Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,
De álomszárnyakon szállok feléd.


Szívemtől trónodig - mily szent csoda! -
Mennyei grádicsok fényes sora.
A szent angyalsereg mind nékem integet.
Ó, Uram, hadd megyek én is feléd!


Az álom s éj után kél újra fény,
Új hittel a követ megáldom én.
Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem,
Uram, hozzád vigyem, mindig feléd!


Csillagvilágokat elhagyva már, 
Elfáradt lelkem is hazatalál.
Hozzád ha eljutok, lábadhoz roskadok,
Ott majd megnyughatom örökre én!

Kossuth Kk.,  Bp., 1983.

Fordította: Róna Ilona

Néhány érdekesség:

• in memoriam
• a Big Picture galériája
• Eva Hart túlélő visszaemlékezése
• állítólag 13 székely áldozata is volt
• a National Geographic megemlékezése

A Pendragon legenda

Szerb Antal

" - Mondja, uram - kérdezte útközben, kissé zavartan. - Ön ugyebár egy gaz német?
 - Nem. Magyar vagyok.
 - Magyar?
 - Magyar.
 - Az mi? Az egy nemzet? Vagy most maga kigúnyolja tudatlanságomat?
 - Szó sincs róla. Becsületszavamra, nemzet.
 - És hol laknak azok a magyarok?
 - Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
 - Ugyan kérem... Ezeket az országokat Shakespeare találta ki."






A szakirodalom szerint Szerb viszonylag sok konvenciót emelt át más (világirodalmi viszonylatban is ismert) detektívregény(ek)ből (pl. Sherlock Holmes). Akárhogy is van, valamiféle elvárás jelenik meg a legendában, a gyilkosság nyomozására a főszereplőt hívják, aki - mint tudjuk - kvázi belecsöppent csupán ebbe a titokzatos walesi milliőbe. 
Nagyon izgalmas, szinte érzékelhető, ahogy grafikonszerűen csodaszerű dolgok, mitológiaképző elemek racionális magyarázatot kapnak, felerősödnek, aztán szépen lassan ezekről a magyarázatokról kiderül, hogy nem válnak be, nem működnek. 


A rózsakeresztesek, szabadköművesek rejtélyes szálai révén / okán a nyomozás mintegy átcsap a titok-kiderítő akcióba. 
Sejtelmes, ironikus, szarkasztikus párbeszédek, mondatok teszik még inkább izgalmassá ezt az 1934-ben megjelent különleges regényt. Ne felejtsük el a humort sem, persze. Nagyon jó. Nem lehet unatkozni olvasás(a) közben. Ugyanakkor gördülékeny, olvasmányos.

Ezzel a fess szemüveges fiatalemberrel (Szerb A.) való találkozásom nem éppen a legelső, és több mint biztos, nem is az utolsó. Nagyszerűt alkotott, és csak ajánlani tudom mindenkinek.  

Kriterion Kk., Bukarest, 1979.

Az órák

Michael Cunningham

Virginia Woolf (Nicole Kidman, Az órák, 2002.)

"Nincs időm leírni terveimet. Sok mindent mondhatnék Az órákról és a felfedezésemről; gyönyörű barlangokat ások ki a hőseim mögött. Azt hiszem, ez pontosan azt eredményezi, amit akarok; emberséget, humort, mélységet. Arra törekszem, hogy a barlangok összefüggő rendszert alkossanak, és mind a jelen pillanatban kerüljön napvilágra."
(Virginia Woolf, naplója, 1923. augusztus 30.)










Micsoda móka! Micsoda pezsgés! Pazar júniusi délelőtt. Egyetlenegy nap, ahol a terek elosztója az idő (és fordítva). Összefüggő szálak, különc asszonyi létek, sodrodó és kapaszkodó gondolatok egymásutánja. Sorsok. Kérdések és valami titokzatos látatlanba révedő tekintetek. Az órák, igen, az idő fűzi össze Virginiat (1923) Clarissaval (XX. sz. vége) és Lauraval (1949). És egy könyv sorai, amik kibírták az időt, hogy életeket kössenek össze különböző terekben. 
A látszat a józan megfontoltságot beszéli be környezetének, a valóság másról szól. A tehetetlenségről. A múltról, ami nem változtatható. A jelenről, amibe felhalmozódtak letűnt órák, percek megválaszolatlan kérdései...


Különös regény. Különös szereplők. Azt gondolom, mind különcök vagyunk a magunk módján. Lebegünk vagy vergődünk időnként éppúgy, mint ezek a nők a regényben. 
Lenyűgözőnek tartom, ahogy egymásba kapaszkodnak és ugyanakkor megőrizni látszanak a távolságot egymás között ezek az életek. 


A Stephen Daldry rendezésében készült film a könyvről egyik nagy kedvencem.     Úgy tűnik valamiért nagyon szeretem az olyan alkotásokat, amik nem szabályosak, amikben az idősíkok folyamatosan játszanak egymással és velem. 


Mégis, mennyi és mi kell ahhoz, hogy valaki kövekkel a zsebében besétáljon a folyóba? Miféle erők és késztetés képes mozgósítani valakit, hogy előtte még olyan levelet fogalmazzon, olyan világban, ahova elszántan nem akar többé tartozni? 
Azt hiszem, innen kezdve, teljesen más szemmel kell és fogom tudni nézni/látni Virginiát. Nem feltétlenül a megértés szintjéről beszélek, annál inkább a szellemiségéről, ahogy látni vélem, amikor perceket tölt azzal, hogy legjobb tollát kiválassza, aztán nagy sokára megszülessen az első mondata. 

Ulpius-ház  Kk., Bp., 2006.

Fordította: Tótisz András

Mama

Nem tudott sírni. Mégis van, aki azt mondja, látta, mintha arcán könny simult volna szorosan a ráncárkokhoz. Kétszer. Amikor egy kora tavaszi hajnalon megszülettem és közvetlenül azelőtt, hogy fehér lepedővel takarták volna le testét.

folyt. köv.

S egészen megőrizlek magamban...

In memoriam Fodor Sándor

"... s valaki közbeszólt

és félbemaradt a

krónika..." (B.F.)

 (1927. dec. 7. - 2012. márc. 29.)

Hát elment
Bízom benne, eddig már találkozott is Éva lányával. Odaát!
Pihenése legyen csendes!

Nyáron történt

Lois Lowry

Animus Kiadó, Bp., 2003.
Fordította: Ilyés Emese

Olyan anyagból készültünk, mint az álmok; és az alvás révébe fut kis életünk. (W.S.)

Kicsi könyvecske. Telisteli egy tizenhárom éves kislány szövegével, ami könnyeddé, gördülékennyé teszi az olvasást. Igen, tudom, ifjúsági regénynek titulált ez a könyv. A meglepetés nem is ez. Inkább, a sodrásába észrevétlenül belekerülő mindennapi lét(ünk) felismerése. A tehetség, a jellemek megrajzolása, az arcoké (az övé úgyszintén) az ő szemével. Tisztában van testi adottságaival, de sokkal inkább a vonások érdeklik. Később pedig az egymásra figyelés fontossága.

Sajnos még olvasás előtt megláttam a könyvhöz tartozó néhány címkét. Sejtettem, hogy mi fog bekövetkezni. Első alkalom, amikor egy egyszerű címke spoilerveszélyt jelentett nekem. Nem szeretem, amikor tudni vélem, hogy mi fog történni egy általam még nem olvasott könyvben. (ha mégis előfordul, megengedem magamnak, de csak szökőévente egyszer :D) Különösen nem befolyásolt a szöveghez való viszonyomban, de bizony, számított, mert minduntalan vártam, hogy mikor is lesz, ami lesz. És hogyan?

Számomra egy nagyon erős karakterű kislány mesélte az egészet. Egy kislány, aki erősebb és gyönyörűbb, mint valaha gondolta volna magáról. A kíváncsisága, az arcvonások rögzítése életének meghatározó pontja. Elkapni azt az egyetlen, soha vissza nem térő pillanatnyi vonást, fénytörést, homályt. Később: megtanulni valakivel élni úgy, hogy nélküle.
Gyerekszemmel láttat ugyan ez a könyv, de úgy gondolom, fontos kérdéseket feszeget. Miközben egy szusszra elolvasod, az jár a fejedben, amit az öreg Will kérdez Meg-től: Siratod-e, Margaret, hogy el kell hagynod az aranyligetet? (Hopkins)

Mindannyian magunkat síratjuk valójában. Ezt a törékeny kicsi létünket, míg itt vagyunk.
Elszomorodtam. Nem tagadom. DE fel is vidultam. Értékes mondanivalót adott át a könyv. Jó lesz vigyázni rá. És egymásra.

Megj. Nem vagyok biztos benne, h gyereknek kezébe adnám.

Így tanulok nyelveket

Egy tizenhat nyelvű tolmács feljegyzései

Lomb Kató

Gondolat K., Bp., 1970.

A nyelvtan - rend. Aki valamely - bármely - nyelv nyelvtanát egyszer agyába és szívébe zárta, aki egyszer kijárta a szellemnek ezt az iskoláját, az megtanult rendet teremteni a rendszerezhető ismeretek birodalmában.

Nem vagyok egy kifejezetten rendszerező alkat, de ettől függetlenül bizony vannak területei az életemnek, amiket szeretek átlátni. Például olvasáskor, van, amikor jegyzetelek (vagy egyszerűen post it-elek), tanuláskor meg táblázatokat, pókábrát készítek és megintcsak jegyzetelek (amiből egy kívülálló szinte semmit nem értene meg sokszor :D)
A nyelvekkel is így vagyok. Azaz majdnem. Itt inkább a táblázatok készítése, a markerezés, ceruza-feladatok alkalmazása áll közelebb hozzám (aztán a piros a javításhoz). Az igazat megvallva, imádom a nyelveket (ahogy a színeket is, csak másképp, persze). A leginkább eddig a román meg az orosz nyelvtana tetszett. Tényleg. Sokkal jobban, mint a magyar. Szerettem is mindkettőt. Érdekelt, foglalkoztam velük. Viszonylag nagyon sokminden ragad rám egy-egy nyelvből, pusztán hallásból. A gond ott kezdődik, hogy nincs fenekem türelmem. Márpedig ez elengedhetetlen.
Lomb Kató sem hagyja ezt figyelmen kívül. Emellett meg az eredeti nyelven való olvasásra és hát a vele járó "tartozékok" egész ötletkészletére, meglátására hívja fel az ÁNy (= átlagos nyelvtanuló) figyelmét.
Rendkívül érdekes volt olvasni a könyvét. Igazi motivációs bomba. És annak ellenére, hogy sok helyen nem értettem vele egyet (talán csak amiatt, mert az általa javasolt módszer egy-egy eleme nekem egyáltalán nem jön be), nem tudtam elvetni a gondolatát, ti. annyira bravúrosan érvel állításai mellett.
Fantasztikus nőszemély lehetett. Árad a könyvéből az örökös tanulási energia.

A vége felé a könyvnek sajnos unatkozni kezdtem. Gyorsan be kellett vetnem a villámolvasási tapasztalataimat :). A legvégén aztán minden rendbe lett. :D
Összességében: tetszett, és nagyon sok hasznos tippet kaptam tőle. Le a kalappal előtte!

!! Ami zavart (de nagyon): 1. -rengeteg (főként) elütési hiba volt benne. Merem remélni, hogy a kiadott (papír)könyvben ilyesmi elő sem fordul!
                                          2. - jómagam úgy gondolom (ellentétben LK-val), hogy igenis szükséges az a bizonyos ún. nyelvérzék megléte (de ha tévedek, annál jobb!!)

Vasárnapra - lelkemnek

Szép Ernő: Gyermekjáték

Mikor én kisfiú voltam,
kis lovon nem lovagoltam,
nem volt nékem ponnilovam,
ponnilovam,
ponnilovam,
pedig de szép, mikor rohan.

Ponnilovon sose ültem,
kis biciklin se repültem,
nem volt fényes kerékpárom,
kerékpárom,
kerékpárom,
pedig de jó rajta nyáron.

Nem volt nékem meséskönyvem,
nem volt csak iskolás könyvem,
pedig de jó otthon este,
otthon este,
otthon este,
lapozni ábrát keresve.

Sohase volt cifra kockám,
kis kastélyom meg tornyocskám,
kis hajóm meg kis vasútam,
kis vasútam,
kis vasútam,
én utazni sose tudtam.

Én nem kaptam kardot, csákót,
sárgarézbül messzilátót,
sose vittek hippodromba,
hippodromba,
hippodromba,
jó, hogy lyukas volt a ponyva.

Az a ponyva szétment régen,
elmúlt az én gyermekségem,
én már régen felserdültem,
felserdültem,
felserdültem,
a nagyok közé kerültem.

Én játékot már nem kérek,
a sok gondtól rá se érek,
de meghalok én is egyszer,
én is egyszer,
én is egyszer,
a mennyországba megyek fel.

Kiállok majd a Tejútra,
arra visz az Isten útja.
Az ujjamat majd felnyújtom,
majd felnyújtom,
majd felnyújtom,
ha elsétál a Tejúton.

Észrevesz az Isten engem,
megszólalok a nagy csendben:
"Kérem én még nem játszottam,
nem játszottam,
nem játszottam,
játszani szeretnék mostan."

Megfogja majd a kezemet,
angyalok közt maga vezet
szegény gyerek otthonába,
otthonába,
otthonába,
mennyei gyerekszobába.

Megkapom ott kardom, csákom,
sárgarézbül messzilátóm,
képeskönyvem, cifra kockám,
cifra kockám,
cifra kockám,
lesz kastélyom meg tornyocskám.

Ami nem volt, lesz ott jócskán,
kis vasútam meg hajócskám,
élvezem majd minden reggel,
minden reggel,
minden reggel,
a többi szegény gyerekkel.

Hogyha kedvem abba telik,
ponnilovam megnyergelik,
kis biciklim előhozzák,
előhozzák,
előhozzák,
úgy járom a mező hosszát.

Égmezőben alkonyatban
szép pillangót fogok ottan,
ujjamon lesz arany pora,
arany pora,
arany pora,
le nem mosom róla soha.

Áldott kezek

Dr. Ben Carson

"Viaţă şi Sănătate" Kiadó, Bukarest, 2008.
Fordította: Magyarosi Barna

Minden azzal kezdődött, hogy édesanyám heti két-három tévéprogramot engedett meg csak, és kötelezővé tette heti két könyv kiolvasását.

Elképesztő mennyi erő van ebben a könyvben (emberben)!
Kiváló idegsebész, de/és tudni kell róla, hogy rendkívül művelt nem csak az orvostudomány területén. És mindez pontosan úgy kezdődött, ahogy ő maga mondja (l. fenti idézet). A természettudományoktól elkezdve az irodalmon keresztül a művészetekig minden érdekelte. Örökös kíváncsisága, Istenbe vetett hite, makacs édesanyja és kíváló szem-kézkoordinációja célba vezette. Sose adta fel. Példa. Modellérték lett számomra. Ismeretlenül is. Bebizonyította, hogy minden sikerülhet, amit kitűz(t)ünk magunk elé, ha hiszünk benne, és egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy Isten áldása rajtunk / velünk van / bennünk van.

Olyan idegsebészeti műtéteteket végzett már a nyolcvanas években, amit már többszörös sikertelenség miatt elvetett az orvosvilág (hemiszferektómia /agyfélteke eltávolítás/ például) vagy eleve kudarcra ítéltnek tekintett (a ritka Von Hippel-Lindau kór egy esetében közvetlenül az agytörzsön végzett műtéte). Mégis ami miatt igazán "feltűnt", az 1987-ben fejüknél összenőtt sziámi ikrek szétválasztása. Ez volt az első olyan műtét, ahol mindkét csecsemő életben maradt.

Bámulatos egyéniség! Mindvégig két erő dolgozott bennem, míg olvastam: olvasni tovább, mert nem bírom letenni, de közben gyorsan nekifogni valaminek, mert az összes motivációs bázisomat megmozgatta, felpörgette. El kell mondanom a könyvről még, hogy irodalmilag nem egy magas színvonalú (gondolom, nem is ez a tét), de üzenetét tekintve e-l-k-é-p-e-sz-t-ő! Számomra az.
Ajánlom! Meleg szívvel! Tizenkét-tizenhároméves kortól kezdődően bárkinek, mindenkinek.
Jómagam amúgy is borzasztóan szeretem az önéletírásokat :)

Meggyőződésem, hogy Isten mindenkit különleges képességekkel ruház fel, és lehetőséget biztosít arra, hogy azokat embertársai és az Ő szolgálatában felhasználja. (...)
Attól függetlenül, hogy milyen pályát választottunk, ha felfedezzük, hogy minden legyőzött akadály voltaképpen egy következő akadályra készít fel, azon az úton haladunk, amely a sikerhez vezet.






PS. Ha valakit érdekel még egy kis csemege róla és ebből az élettörténetből készült filmről, kéretik nem habozni, katt ide (a filmről a lap alján) és ide (illetve még sok más helyre :D)

Emlékezés egy régi udvarházra

- válogatás Faludy György verseiből -

Faludy György

Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.




Ez a válogatás Faludy első erdélyi útjának évében jelent meg (2000 október vége).
Szeretem Faludyt. Volt alkalmam személyesen (élőben) is látnom és most már tudom, hogy akarva akaratlanul is tőle vettem át "ha szabad így mondanom" kifejezést. Bámulatos emlékezőtehetsége lenyűgőzött a találkozón. Ne felejtsük, ez az úriember, Szőcs Géza szavaival élve, "még csak most az imént született, Ferenc Jóska idejében." Voltak versei, amiket toll és papírhány miatt észben rögzített és csak később kaptak írott formát.
Mintha beleszülettek volna a versei. Nem érzek semmi erőltetettséget bennük. Hogy keresné a rímeket, a szavakat. Játszik a lírával, a lírában.

Soha nem "kerestem" a költészetét, valahogy mindig az talált meg engem. Most is.

S ezért most, vénen, még két térdre esve
köszönöm Néked, Uram, a nyomort;
hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este
mindenre pökve, szürcsöli a bort,
hogy mámoraim keserűk és búsak
voltak s utam az éj aljába vitt,
hol a sötétben megláttam a dúsak
hatalmát s a szegények titkait.

Köszönöm Néked a kenyér csodáját,

s az éhes gyomor lázadt vágyait,

a tömegszállás fuldokló homályát,

s a vén kórházak sápadt ágyait,

köszönöm Néked álmom lágy varázsát,

s lyukas cipőmben a hideg sarat,

és köszönöm a meddő vágy darázsát,

s a szél zúgását a hidak alatt.

Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva

nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót,

mert így nem lettem az urak szolgája,

sem népkertekben rizsporos bohóc;

köszönöm, hogy az Ember szenvedését

mind a fülembe súgtad egy napon,

mert így történt, hogy minden versem mélyén

azóta egy húr szól: a szánalom... [A testamentum (IX-XI. részek), Budapest, 1935.]

Boldog emberek

Roy Krisztina

Evangéliumi Kiadó, Bp., 2006.





Kedvesnek lenni akkor is, amikor nagyon nem úgy érezzük, hogy akarjuk ezt? Belátónak lenni, amikor azt gondoljuk, hogy a mi bajunknál nincs is nagyobb a földkerekségen? Hinni akkor, amikor minden elveszettnek látszik? Röviden válaszoljak :)? IGEN. :)

A fiatal kovács és családja pontosan emiatt boldog emberek. Mert ők már tudnak valamit: nem azért tesznek jót az emberekkel, hogy elismerést kapjanak érte, vagy megnyugtassák a lelküket, jól vállon veregessék magukat, h milyen jók is ők, hanem amiatt, mert tudják, hogy ez kedves az égiek előtt (L. még Ef. 2: 8 - 9). Tudják, még akkor is, ha ez nehéz....

Elgondolkodtató kicsi könyvecske.

Az újra megtalált paradicsom / Végre otthon

Roy Krisztina

Evangéliumi Kiadó, Bp., 2003.

Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy. (Lk. 9: 48. - új ford.)

Alapvetően erről szól Az újra megtalált paradicsom-könyv. Martis bácsi végtelen hitéről. Hogy azt a két árvát, akit kezdetben nem akar senki befogadni, neki sikreül nevelnie őket otthonában. Mert hiszi, hogy Istennel semmi nem lehetetlen.

Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt. (Lk. 9: 23 - új ford.) 

Íme a Végre otthon-nak a lényege (Szándékosan nem a jól ismert "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, kik megfáradtatok..." igét választottam). A szlovák hegyek között Mikula nagymama szeretete és a mindent betöltő szépség és harmónia megnyitják a hazatért, terhektől nehéz szívű fiatal orvos unoka ajtaját önmagához, Istenhez.
Úgy gondolom, vagyunk néhányan azzal úgy, hogy sebeink vannak. A jó hír az, hogy be lehet ezeket gyógyítani. De szükséges, hogy mi magunk is akarjuk ezt...!

Érdekes, rövid, tanulságos történetecskék ezek a hitről, szeretetről.

Téli berek

Fekete István

Kriterion Kk., Bukarest, 1992.





Van egy hete is, hogy befejeztem az olvasását. Mostanra kezdett megérni-forma bennem...
A regény tkp. a Tüskevár folytatása. Élet a berekben. Télen.

Nem tudom, miért is tekintik elavaultnak néhányan ezeket a Fekete István-regényeket, de egyet mondhatok: a természetben élés sose biztonságos. Se felnőttnek, se kamasznak. Ahogy Matula (de István bácsi is) mondja, a berekben nem lehet okoskodni. Ha betartod a (játék)szabályokat, a negyvenéves tapasztalatok intésére figyelsz, akkor lenyűgőző. Varázslatos.
Jobban tetszett, mint az első rész, azt hiszem. Pompás (táj)leírásai, a becsületszó értéke, a "szabályok" picit erőteljesebbnek / precízebbnek tűnő megfogalmazása, íratlan törvénnyé avatása kvázi egyszer s mindenkorra "beavatja" a két legényt a természettel együttélésbe, az életbe, és megkozkáztatom, a felnőtté válás igen döntő fokán. Megértik, hogy a felnőttek a berekre (de nem csak!) vonatkozó intelmei nem vicc. (Egyébként is messze áll Gergő bácsitól a szószátyárság.)
A barátság, az első szerelem, a tisztesség és megfontoltság mikéntje felerősödnek. Az, hogy lehet hallható csendben örülni és boldog lenni (mert együtt vannak, mert figyelnek egymásra, mert...), és / de ugyanúgy lehet hangoskodással, fölösleges lázadozással békétlenné kerülni önmagunkkal, másokkal.
A tragédia a regény végén, akár egy tanóra befejező mozzanata lehetne: rögzíteni a tanultakat. Hogy az adott szó kötelez. És nem biztos, hogy amit szeretnénk magunknak, az szükséges is nekünk. (Talán nem brilliáns ötlet egészen, hogy Tutajos végignézte a pesti fiú eltűnését a jég színéről, DE talán akkor nem vésődtek volna bele igazán az öreg "leckéi")

Gyönyörűséges regény!
És egy apróság: merem állítani, hogy még mindig többet nyújt, mint tezsem azt egy vámpír-regény (vagy mi :D)

Kettő darab idézet a kedveceim közül:

1. "Ilyenkor ítélkezik a tél, aránylag egyszerűen, ámbár kegyetlenül. Élet vagy halál. Más paragrafus nincs a törvénykönyvében. Aki bírja a hideget és koplalást, az marad, aki nem , az elmúlik. Aki megőrzi az inak rugalmasságát, a szárnyak gyorsaságát, a szemek élességét, a rebbenés, menekülés, kitérés ösztönös reakcióit, az eléri tavaszt, és megszerzi az időt, hogy szeressen, fészket rakjon, barlangot kaparjon és szaporodjék; aki nem, az elpusztul, mert nem érdemli meg, hogy fiaiban a puhaságot, gyengeséget, tehetetlenséget tovább szaporítsa. A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet teljes bukását jelenti. Itt nincs jótékonysági intézmény, nincs részvét, nincs szérum, nincs semmi. Nincs öregségi biztosítás, mert nincs öregség. Nincs menhely, nincs árvák otthona és csecsemővédelem, itt a Természet védi az elkorcsosulástól a Természetet, egész bőkezűségével és maradéktalan szigorúságával."

2. "A tűzhelyen az előbb még pattogott a tűz, a kutyák az ajtó előtt motoztak, és bent lépések koppantak a padlón... de most csend lett, csak a harang simogató szárnyalása lengett a levegőben, s a három embernek kimondhatatlan békesség szállt a szívére. És ebben a döbbent csendben most már nem lehetett tudni, hogy honnan jön a harangszó, mert ott volt mindenütt, mint a szél orgonája az erdők felett, ott volt a kunyhóban és a havas berekben, hómezőkön, kívül és belül, nem kérdezett semmit, nem mondott semmit, csak volt - talán kezdettől fogva, mint a jóság simogató örök vágya, hogy elmúljon, ami rossz, épüljön, ami rom, gyógyuljon, ami seb, puhuljon, ami harag, olvadjon, ami fegyver, s ne szálljon soha harangszó a bosszú és fájdalom üszkei felett... ne szálljon soha a világon. És nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment, és visszajött mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha, mint egy táj, amelyben csak távoli mezők vannak és méhdongás, mint egy ünnep, amelynek nincs kezdete, és nincs vége, mint a csillagos éjszaka, amelyben ott van már a hajnal, mint a fészek, amelyből holnap biztosan kirepülnek a fiókák; mint az ölelés, virágok, emberek és világok ölelkezése, amiben nincs más, csak Szeretet..."

Csipike az óriás törpe

Fodor Sándor

Ion Creangă Kk., Bukarest, 1974.
Illusztrálta: Rusz Lívia

- Volna egy jó ötletem - szólalt meg Kukucsi. - Fordítsunk hátat egymásnak, és haragudjunk, ha már mindenáron haragudni akarsz. Aztán, ha felébredünk, megünnepeljük a kibékülést.

Végeztem, hatszáz!
(Bővebben hamarosan) 

Csakhogy senki el ne tévedjen :)

Eszter hagyatéka és három kisregény

Márai Sándor

Helikon Kiadó




@havas hagyatéka (avagy négy kisregény olvasatának árnyékában)

A mészáros

Fúúú, aki esetleg ismeri a Gyilkos elmék sorozatot, érteni fog. No, hát az van, hogy nekem elkéne most az a csapat, hátha ők fel tudnák állítani ennek a mészárosnak a profilját.
Ez egy beteg ember. Gyilkos hajlamokkal. Rázott a hideg, amíg végigolvastam ezt a miniregényt. Van benne egy mondat, miszerint ennek az embernek "az életről személyes tudata nem volt, s ezért a halálról sem: nem tudta, hogy él, s így sohasem gondolhatott arra, hogy meg is halhat." 
Mit mondjak? Márai huszannégy éves korában jelent meg. Lehet, hogy ez egy kísérleti regénye? (Honnan tudjam?! Persze, csak kockáztatom a kérdésfeltevést én is, hogy ne hallgassak) Soha többet nem óhajtom újraolvasni!

Eszter hagyatéka

Volt, igen, volt több mély gondolat benne: kapcsolatokról, viszonyokról... Egyetlenegyet ragadnék ki, amire igazán felkaptam a fejem. Úgy értem, isten igazából (na): "... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra..." 
Mégis, nem tudtam azonosulni egy szereplővel sem. Aki rokonszenves volt, Nunu. Volt benne valami józanság, és ez tetszett.
Ez a regény játszott az idegrendszeremmel. Nem vagyok annyi idős, mint Eszter, de már nevetséges lenne, ha még kitenném a szemtelenül jelzőt a fiatalságom elé. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy húsz év. Ennyi idő telt el, s ez a felnőtt, érett nő (még mindig) őriz egy bódulatot. Egy vonzalmat a szélhámosság netovábbja iránt. Bűvkörébe sodródik és nincs kiút. Vagy mittudomén mi van, mi nincs, tény, hogy ez sajnos nekem nem jött be.
(Nem akarom részletezni.Újraolvasás? Talán nyugdíjas korom első éveiben. De lehet, hogy elmarad, addig veszek magamnak egy pónilovat és vagánykodok vele. Vagy az is lehet, megvalósul az álmom, és lesz egy Milkafám, ami alatt legeltetem Riskát)
Ettől függetlenül, nagyon jó regénynek tartom!

Déli szél

Na. Ez tetszett. Mondhatni. Tényleg. Egy fiatal lány beavat(ód)ása az életbe. (Én így akarom értelmezni. MOST ez inponál nekem :) ) És önmagának felfedezése. Az a pont, amikor rádöbben, hogy az ember saját magától is fél(het). Aztán a részvét és végül afféle csendes nyugtázás, rábólintás arra, hogy immár ilyenek vagyunk: így vagy úgy nyomot akarunk hagyni magunk után. (Ha nem tévedek, ez a motívum a Harminc ezüstpénzben is nagyon ott van)

Szívszerelem

Ez gáz. Rendesen féltem, hogy előbb fogok leragyázni, mint befejezni ezt az alig százoldalnyi regénykét.
Asszongya, krimi (de azt is mondja, kísérlet erre - lásd jegyzetét a kötet végén :D) Lehet na, de hogy akkor ehhez fölösleges volt ez a száz oldal körítés, az is száz.
Én kérek elnézést, de mire nagy nehezen végigszenvedtem, az jutott eszembe legelsőre, hogy drága Máraimban még benne volt a soksok tudásból egy szelet, és valahova be kellett tenni még. (Persze, az se mindegy, gondolom, hogy ezekben az időkben, már igencsak elkezdődött a lejtős út neki)
PS. Jut eszembe: a végén azért volt egy párbeszéd, amit nem bántam volna, ha továbbtart...

Így jártam.
Alulírott
@h

Amintiri din copilărie / Gyermekkorom emlékei

Ion Creangă

Editura Steaua Nordului, Bucureşti

Şi eu eram vesel ca vremea cea bună şi sturlubatic şi copilăros ca vântul în tulburarea sa.

Da, e (a fost) ceva nostalgic în a (re)citi această carte. Printre puţinele cărţi ce le-am avut acasă în copilărie, aceasta mi-a dat multe (pot să zic). De fapt, pe atunci, poveştile. Apoi pe la vârsta de 12-14 ani, Aminitirile au început să arate ceva pentru mine. Un fel de poartă către literatura română. Cu amintirile lui Creangă am ajuns la faza judeţeană (olimpiadă, lit. şi lb. română). Are ceva ce aduce aproape de ţărănime, de viaţa satului de pe vremea lui (prima jumătate a sec.XIX-lea). Limbajul fermecat de arhaisme, de simplicitate; simţul umorului; dragostea faţă de locul naşterii, de părinţi aduc mai aproape pe acest mult apreciat scriitor. Ne lasă să poposim un pic într-o viaţă despre care habar nu putem avea. Şi totuşi e ceva, ce nici de atunci nu şi-a pierdut farmecul: copilăria (a cărei esenţă e jocul şi hazul).

Ş-apoi nu ştii că este o vorbă: Dacă-i copil, să se joace; dacă-i cal, să tragă; şi dacă-i popă, să cetească...

Ion    Creangă Kk., Bukarest, 1986.

Fordította: Kiss Jenő, Sütő András

Illusztrációk: Rusz Lívia

Számomra volt (van) valami nosztalgikus ennek a könyvnek az újraolvasásában. Gyerekként imádtam: meséstől, képestől, regéstől, mindenestől. Úgy ahogy van. 

Most igazából a Gyermekkorom emlékei önéletrajzi írására figyeltem inkább. Rendkívüli humorral megáldott egy ember volt ez a Creangă, mondhatom. Észveszejtően (ki / meg) tudta élni a gyermekkorát, és izgalmasan elmesélni. Talán nem véletlen, hogy a román gyermekirodalom mesemondójának tartják. 

Mégis, mindazon túl, hogy csintalanságairól mesél, észre kell vennünk ebben az autobiográfiában, hogy hogyan éltek a tizenkilencedik századelőn (derekán) ezek a parasztok. Foglalkozásuk, megélhetésük, hitviláguk, népi gyógyászatuk egy-egy aprócska szeletét vélhetjük felfedezni. 

Igen, emlékszem már: ez volt az a könyv, ami aztán valamiféle ajtót jelentett / nyitott a román irodalom felé. És jól tette!

A Creangă emlékház Humuleştiben

De a tudás néminemű vigasztalást is ád! Én, ha nem tudtam volna olvasni, már rég megháborodtam volna, annyi minden szakadt a fejemre. Így azonban csak felnyitom a Szentek Életét, s látok annyit, de annyit... és azt mondom: Uram, nagy béketűréssel áldod te meg választottaidat! Ami nekünk kijut, az csak gyenge harmat ahhoz képest, amiről az írások beszélnek. S az sem jó, ha az ember sült ökör marad. A könyvekből sok bölcsességet gyűjtesz, és mondjuk meg így, ahogy vagyon: nem leszel olyan mindenki-fejőstehene.  (Az anyai nagyapa gondolatai, érvelése betűvetésről, olvasásról, tudásról)

Pixel

Tóth Krisztina

Magvető Kiadó, Bp., 2011.

"A világ csendéletszerű; kicsi, és minden részletével, zsúfoltan összetartozik."

És mindezt Márai fogalmazta meg. Egyik kedvenc idézetem, és ez volt az egyik első gondolat, ami eszembe jutott, miközben a Pixelt olvastam.

"Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze."

Ühüm. A szövegek testet raknak össze, a testrészek (történetei) szöveget. Odavissza hatás. És ráhatás. A lelkemre. Mondjuk. Talán így összehangolható már a Márai-idézettel ez a posztmodern irodalmi szövegtest. Számomra még inkább felértékelődik a jelentősége, a mondanivalója a hivatkozott idézetnek, mert a Köldök története akarva akaratlanul előhívott bennem egy Kar történetet. Ami szorosan tart (mondjuk egy lakodalmi táncban). És ami összeköt a múlttal. És egy másvalakivel.

A könyv, igen. Ő is ezt teszi. Összeköt embereket, miközben felépít egy testet. Borzasztó jól kigondolt az egész. Amit nem tudok, de nagyon érdekelne, hogy van-e jelentősége a harmincas számnak? Harminc történet. "Az van odaírva a fekvő férfitestre, hogy Thirty years". Két női szereplő is (akik hirtelen eszembe jutnak) harmincéves (pl)... Hmmm...

Újraolvasós könyv ez (is). De csak finoman. Mert ütős. Amilyen rövidek a történetek, olyan ütősek.
(Teszem a lakásban vándorló könyveim közé: József Attila, Márai társaságában kitudja mikről mesélnének éjszaka egymásnak - ha mondjuk életre kelnének -.A szövegek. És hát a szerzők, persze.)

Büszkeség és balítélet

Jane Austen

Olyan jólesett ez a regény nekem, hogy csak na!
Egy kerek történet. Nem csak a címet adó tulajdonságokról, emberi mivoltunk árulkodóiról, de mindarról, ami romantikus, ami szellemes, ironikus, bájos, ami jelzi, hogy az írója nagyon okos.

Úgy éreztem sokszor, többnyire Lizzy nézőpontjából hangúlyozódnak a történetek, de ez nem rontott számomra az összhatás tekintetében.
A párbeszédek, az adott helyzetek lereagálása pontosan jelzik - szerintem -,hogy kinek milyen a karaktere. Mrs. Bennet kiakasztott, furcsálltam is egy ideig, hogy a manóban nem akad egy ember legalább, aki befogja már a száját. Aztán elraktároztam magamnak a gondolatát annak, hogy minek is? Akkor rontana a stíluson és az egész szépséges nyelvezeten. A Mr. Bennet tömör mondatai mindig éppen a legjobbkor csaptak le. Nagyon érdekes figura, mindenképp élveztem a szerepét.

Mire befejeztem, rendesen irigykedtem Austenen, mert olyan gyönyörűen tudta pólyába tenni az iróniát.
Mert megerősítést adott affelől, hogy a látszat (néha) csal! A viselkedés becsapós dolog. Vigyázni kell a kritikára, az ítélkezésre (mások fölött).

Mr. Darcy (Colin Firth) és Elizabeth Bennet (Jennifer Ehle)

"... roppant okosnak hittem magamat, hogy minden ok nélkül határozott ellenszenvet éreztem iránta. Az ilyen ellenszenv úgy sarkallja az elmésséget, amennyi alkalmat nyújt a szellemeskedésre. Az ember állandóan ócsárolhat valakit, anélkül, hogy egyszer is célba találna; de ha folyton csúfolódunk egy emberen, néha-néha okvetlenül ráhibázunk valami elmésségre." 

Olvastatja magát! Csak még egy kicsit! Pedig szinte az elején sejteni véltem, hogy ez a mese jól végződik. Akkor is vonzott. Csak még egy oldalt! Aztán még egyet... :)

Tetszett nah! És hát Mr. Darcy! Kegyed... eh, jobbat nem is akarhatna az ember lyánya magának :)))!

Már iskolás vagyok

Janikovszky Éva

Kossuth Kk., 1983.



Hogy is mondjam? Azt hiszem, hét-nyolcévesen összevissza ugráltam volna, ha meglett volna ez a könyv nekem, ha elmutogathattam volna valakinek, ha lett volna hallgatóságom... Egyik se volt. Most sem sok, de eltelt azóta több, mint húsz év, és ezt most valahogy az istennek se tudtam gyerekszemmel olvasni. Lehet, hogy megártott kicsit a didaktika a fejemnek. És az a bizonyos több mint húsz év...

Vannak nagyon érdekes, hasznos gondolatok a könyvben. Méltányolom is, ahogy csak tőlem telik, de sajnos nem vett le a lábamról.

Bizonyára lenyűgöző lehet egy gyereknek a mirejó-játék, és azt kell mondanom engem is lenyűgöz, így felnőttként, különösen egy - számomra - roppant fontos kérdés(em)re keresve még mindig a választ: legyen szíves valaki, és mondja már meg nekem, mire jó a határozott névelő tulajdonnevek előtti használata (ha kell ha nem)?!

ha én FELNŐTT volnék

Janikovszky Éva

Móra Kk., Bp., 1975.

"Én egészen másmilyen felnőtt volnék, és annyi mindennek örülnék."

Őőő, kicsit bajban vagyok. Asszem nekem ez sikerült. Másmilyen felnőttnek lenni. Részben legalábbis, biztos. Angyalt rajzolok behavazott kocsikra, otthon felejtem az ernyőt, mikor látom, hogy esik, belelépek a pocsolyába, térdelek az asztalnál és kizárólag kézzel mártogatom a csirkepaprikást... Azt mondom, hogy tolakodó egy hollandus a VanDóg, pedig milyen jól megférhetne LábLóggal egy helyen olykor!

Szóval nem tudom hogy van ez. Az biztos, hogy nem felejtettem el egészen, milyen gyermeknek lenni és rácsodálkozni mindmai napig dolgokra, jelenségekre.

Nem, nem vagyok kiváltságos (ebből a szempontból), de annyi mindennek tudok örülni, hogy tiszta meglepi vagyok magamnak :))

A boldog ember

Móricz Zsigmond


Előljáróban mesélnék egy nagyon-nagyon rövidke történetet:

Egész kicsi voltam, amikor apai nagyapám mesélte, hogy valamikor a két világháború között (?) történt egyszer, hogy valamelyik legény halat fogott. Az akkor nagycsaládban élők bizony sokan ültek egy-egy ebéd-, vacsorához. Egyetlen hal. Hogy lehet ezt annyifelé osztani? Megsütötték, és a farokuszonyától a mestergerendától lógatták le. Az asztalnál ülők puliszkával dobálták, és ami a halról rátapadt, annyi volt. Az íze. És egyáltalán. Az a vacsora.

Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy (ellentétben egy szerzővel, aki azt állítja Móricz kapcsán, hogy nehezen hihető - már-már ellenszenvet vált ki belőle - az a szegénység, amit az író bemutat olykor novelláiban - mondjuk -) számomra hihető. Hogy volt ilyen szegénység. Legyen az Erdélyben vagy éppen a tiszaháti Magosligeten. 


Jóó György alakja számomra borzasztó sokat mond. A tisztesség, a becsület, a megmaradás értékét közvetíti. Az otthonét. A paraszti beszéd ízessége roppant intenzíven érvényesül az előadó - Bodor Tibor - által. 
Ez az 1935-ben megjelent regény szociográfia, önvallomás és riport is egyben. Nagy Endre a Nyugatban* azt mondja: "Móricz Zsigmond megelőzi a kritikát és maga vádolja be önmagát: regényét egy valóságos élő paraszt elbeszélésének keretébe állítja (...)"


Engem lenyűgözött mindenképp. Két kérdés is megfogalmazódott bennem: Miért nem tanítják ezt (a regényt) az iskolákban? Nem emlékszem, hogy tanultam volna róla.
A másik pedig - immár innen, a huszanegyedik századi perspektívából nézve -, vajon, ha a századelőn (20. sz.) lett volna már hangoskönyv, mi lett volna ha (már akkor) olyan formában (is) megjelenik? Mert ti. annyira életszerűvé, hűségessé (a paraszti nyelvhez) tette azt az életformát, hogy beleborzong az ember hallgatása közben. Egy percig sem állítom, hogy olvasva nem ugyanilyen jó, de merem állítani, hogy eddig egyik olyan regénye életemnek, amit más formában (mint hangoskönyv) nem tudok, nem akarok elképzelni. (Persze, óriási érdeme van ebben az előadónak is!) És pontosan amiatt, mert olyan élményt kapok, ami törhetetlen. Joó György nem is Zsiga bácsinak meséli életét - nekem. Nekem, aki itt vagyok, és cak elképzelésem, halvány sejtelmem lehet / van(?) arról, hogy s mint is lehetett azokban az időkben.

[*Ugyancsak A boldog ember kapcsán /Nyugat/ Tersánszky J. Jenő írása]


Idézetek helyett pedig Ady-val köszönöm meg Móricznak, hogy újra rámtalált (hosszú idő óta):
...................................................

Móricz Zsigmond (Rippl-Rónay József, 1923.)

Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
Aszúra fog érni minden szép gerezded,

Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:

Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
És mégis siettél: meglepődve vitted
Súlyát az ujságos, magyaros, szent hitnek,
Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
Sok, most ébredező, ó kitalálással.
És ha hébe-hóba talán másként véled:
Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.
........................................................
Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
Gondolom, te voltál ez a "másik" nálunk,
Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt,
Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, 
Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.
(Ady Endre - Levél-féle Móricz Zsigmondhoz /részletek/)

Tíz üveg borvíz

Tűnődés séta közben

Fodor Sándor

Kriterion Kk., Bukarest, 1979.

"A vele [Nagy Imrével] folytatott beszélgetéseim vezettek rá, hogy vannak dolgok a művészetben, amelyeket szóval igen nehéz, néha egyáltalán nem lehet kifejezni, vagy kimondásuk egyszeri - az irodalomban. Éppen ezért legtöbbször a magyarázat, a mégoly okos elemzés is - hacsak a műből kiindulva önálló, a műből csak áttételesen következő gondolatokig nem jut el - csupán tetszetős szellemi torna és nem egy esetben a művészi alkotásban tömören kifejezett gondolat langyosító felhígítása."

Volt egy mondata, egy gondolata, ami hirtelen szinte ellenszenvet váltott ki, de beláttam, az én elfogultságom netovábbja az egész, és nem nem engedhetem meg magamnak, hogy vád- vagy védőbeszédet tartsak egyik vagy másik író (munkája) mellett pusztán a fenti okra süppedve.
A hatodik Sanyi bácsi-könyv lenne ez. Egyre közelebb kezdem érezni magamhoz. Érteni kezdem, érteni vélem már jó néhány korábban olvasott novelláját, kisregényét. Picurka utalások, életrajzi elemek akaratlanul asszociálódni kezdtek a fejemben. Minden írásában van valami, ami vele történt, amit ő élt át (nyilván más nevekkel, időponttal...)

Olyan ez a séta közbeni tűnődése, visszaemlékezése (na meg hozzáolvasva ez az interjú), ami immár minden elismerésemet kivívta iránta. A szülőföldről, az anyanyelvről, az útját igazító / elindító emberekről tett vallomásai / visszapilantásai (ezekhez való viszonyáról) akkora emberségről árulkodnak, ami - azt hiszem - soha többet nem törlődnek ki belőlem. Egyszer s mindenkorra megőrzöm magamnak ezt a talákozást Sanyi bácsival. (Szándékosan nem tartalmizok most, nem akarok árulkodni, igazibb az egész úgy, ha az ő tollából, első kézből mászik be az összes tudnivaló az olvasó igényes lelkébe)

"... az én testet öltött, mesebeli őzemnek köszönhetem azt a felismerésemet, hogy ami nagyon szép volt az életünkben, arra - bármennyire szeretnők is - sohasem duplázhatunk reá. Hiába próbáljuk újra, ugyanúgy felidézni..."

(Csak zárójelben jegyzek / osztok meg egyetlenegy érdekességet - a könyvben csak utal rá, de kutakodtam kicsit, és ehhez az utaláshoz roppant izgalmas dolgot találtam: "...az öreg Wéger házaspár abban a reményben halt meg - előbb Jani bácsi (...), majd írói reményeket dédelgető özvegye -, hogy előbb-utóbb elő kell kerülnie a háborúban eltűnt egyetlen fiuknak..." 
Egyik, amiért említem az, hogy ez és az ehhez kapcsolódó további részecske adta aztán a kulcsötletet a Csipike harmadik részéhez.
Másrészt pedig Wégerné lenne - ehh, de tessék inkább megnézni, elolvasni, és egyből kiderül, miről van szó -.)

Ablak a végtelenre

Csaba testvér gondolatai Istenről, vallásról, életről, emberről...

Böjte Csaba - Karikó Éva

Helikon Kiadó, Bp., 2011.

"Azt mondják, hogy a fa arra esik majd hulltában, amerre hajolt életében. Amilyen széppé vagy torzzá formáltuk magunkat az életünkben, olyan pályára állunk a halálunk pillanatában."

Nem a vallás, az egyház felőli megközelítés az, ami számomra elsősorban közelebb hozza (hozta) Istent. De a mindenben megnyilvánuló tökéletesség, az örök mozgás / változás (úgy, hogy a harmónia ne roppanjon össze), a minden mindennel összefügg tudatos (vagy kevésbé tudatos) érzékelése -- már nem egyszer belémhasított úgy, hogy kell lennie egy nálam sokkal hatalmasabb erőnek. Jómagam Világügyelőnek nevezem. Ez áll közelebb hozzám.
Csaba testvér csak megsimogat és azt mondja: lásd vagy próbáld meg legalább a szeretet felől nézni a dolgokat, a világot! Ez az, amire épül ez a könyv, egy élet (az övé): a szeretetre. Ő hisz a szeretet végső győzelmében. Én is.
Olyan nagyon jó, amikor őszintén hálát tudok adni valamiért! Olyan nagyon jó, amikor többé-kevésbé sikerül nekem is levetközni az indulatot, lehiggadni és időt szánni arra, hogy megkérdezzem magamtól: nincs más út vajon?
Kevés ember van, akiről elmondhatom, hogy nem akarok (túlságosan) eltávolódni tőle. Mert annyira jó a közelében lenni. Böjte Csaba ilyen.
Nincs végérvényesen befejezve ez a könyv - számomra a becses órák állandó, kéznél levő olvasmánya.
Köszönet érte @ppeva -nak!

"Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot." (Pilinszky)

Képeslapok az Óperencián innen és túlról

Úti jegyzetek


Fodor Sándor

Dacia Kk., Kolozsvár-Napoca, 1982.



Mit is kerestem a világban,
ha nem azt, hogy ki s mi vagyok,
s megtaláltam a Szajna partján
azt, aki holtig maradok,
a gyermeket, az égre-vízre
bámuló régi kisfiút,
aki nem unta a világot,
s ha unta - szépen elaludt. (Erdélyi József)

"Igaz vers ez, most már tudom. (...) Ha igaz, hogy az idegen nyelvek, mennél több nyelv megtanulása egyben anyanyelvünk ismeretét is gazdagítja, hisz minden nyelv tanulásában akarva-akartalan abból indulunk ki, ha igaz, hogy idegen országok megismerése, idegen népek életének, szokásainak a tanulmányozása valójában saját hazánk, saját népünk jobb, mélyebb megismerését szolgálja - hiszen mindent ezekhez, a magunkéhoz hasonlítunk -, úgy az is igaz, hogy minden újabb élmény, megismerés végső soron önismeretünket mélyíti. Mennél többet tudunk meg a világról, az emberekről, annál közelebb kerülünk ahhoz a "régi kisfiú"-hoz, akihez, mihelyt felismertük, hűségesek szeretnénk maradni egész hátralevő életünkben. Mert ez a hűség - emberségünk próbaköve marad." 

Fantasztikus! Olyan jó volt ezeket a képeslapokat olvasni! Látni, amit Sanyi bácsi látott. Történeteket, meséket, verseket hozzáolvasni, hogy cseppet se unatkozzam. Amúgy se lehetett volna. Olyan helyekről kaptam ezeket a lapokat, ahova (eljutni) én álmodni sem merek...
Ízelítőt ad a '60 - '70-es évek gyermekirodalmi helyzetéről úgy romániai, mint külföldi viszonylatban / vonatkozásban. Betekintést világvárosok múzeumaiba, szinfonikus előadás(ai)ra, a BBC-stúdiójába... Csemegézhetünk irodalmi vonalon is. Néhány aprócska - szinte spontánnak ható - kulisszatitok becsületesen fűszerezi ezt az amúgy is színes képeslap-sokaságot.
Egy helyen azt mondja: nem jó előítélettel indulni sehova... Én azt mondom: nem jó előítélettel könyvhöz / olvasáshoz állni... Nem. Nem éreztem, hogy száraz lett volna. Annyi embertisztelet van Sanyi bácsiban, annyi humor, derű..., hogy csak úgy süt a sorokból. Szinte láthatóvá tesz adott helyzeteket...
És még valami: kimondhatatlanul szeret itthon lenni! Erdélyben!
Felüdülés volt olvasni!

"Hiszek abban, magam is vallom, hogy bármemmyit lát, tapasztal, tanul az ember élete során - csak annyival gazdagodik valójában, amennyi addig is benne volt, amennyit az új benyomások, az újonnan tanultak felszínre hoznak a meglévőből."

Készítettem ám csemegéznivalót is:
Művészet kapcsán: itt, meg  itt, meg itt, meg itt és végül itt
Irodalom és hírünk a nagyvilágban jeligére pedig: itt meg itt
[Nyugalom, a sok itt mást-mást jelent :))]

PS.: Ha vki egyszer gyümölcsöt akar vinni Sanyi bácsinak, legyen az banán vagy "üdvözült sündisznó" -- DE letagadom, hogy tőlem van az infó! :))

Nóra

Henrik Ibsen

Irodalmi Kk., Bukarest, 1962.
Fordította: Németh László

Amikor meghalt, Ady Endre a következőt írta: " Ha lesz a mi korunknak eldicsekedni valója a kultúrhistória előtt, a legelsők között majd Ibsenre mutat." (Gergely G., i.m. 141.)

S hát nincs, nem volt neki egy kis igaza azért? Nincs olyan olvasmányhátterem, hogy itt bővelkedjek a mondanivalóban, de bizonyára Ibsen tudta mit csinál. (El tudom képzelni), hogy nem véletlenül asszonyra esett a választása. DE, mint ő maga mondja (nyilván a premíer után jóval, 1898-ban):

"... el kell hárítanom magamtól azt a megtiszteltetést, hogy tudatosan segítségére akartam volna lenni a nőmozgalomnak. Nem is tisztáztam magamban teljesen ennek lényegét. Azt az ügyet, amiért a nők harcolnak, én általános emberi ügynek fogom fel." (idézi Gergely G., i.m. 151.)

Úgy gondolom, az, hogy nő a főszereplő, hatáskeltő(?) eszköz volt inkább, mert mint kitűnik a fentiekből is, a tulajdonképpeni mondanivaló nem a nőkérdésben rejlik, sokkal inkább a személyiség szabadságának, a teljes értékű ember kialakításának kérdésében.

         HELMER: (...) Nincsenek kötelességeid a férjeddel, gyermekeiddel szemben?

          NÓRA:  Más ugyanilyen szent kötelességeim is vannak.
          HELMER: (...) Miféle kötelességek volnának azok?
          NÓRA: A kötelességeim önmagammal szemben.
          HELMER: Legelsősorban is feleség és anya vagy.
          NÓRA: Nem hiszem többé. Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te - vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek. Jól tudom, hogy a legtöbben neked adnak igazat, Torvald; valami olyasmi van a könyvekben is. De én nem törődhetek vele tovább, hogy a többség mit mond, s mi van a könyvekben. Magamnak kell a dolgot átgondolnom, s tisztába jönnöm velük.

Nem kell visszamennem a XIX. századvégi Norvégiába, hogy erről valami extrémet mondjak. Az egyszerű falusi (még a mostani is) asszony is fennakad azon, hogy mit mond a falu. Hogy a többség mit gondol. És lehet, hogy nincs igazam -- kicsi vagyok én ehhez --, de azt hiszem, mind a mai napig vannak Torvaldok és az ő babájuk.

Eszenyi Enikő (Nóra)

Roppant szeretem ezt a művet. Már akkor beleszerettem, amikor legelőször láttam.

Nem azért, mert nő a főszereplő(na jó, egy kicsit azért is), de mert minden látszat ellenére nem tartottam (nem tartom) gyámoltalannak. Okosabb és erősebb, mint gondolni lehet a darab elején. Csak éppen kell az a kovakő, ami kippatintja a szikrát, hogy aztán előbb csak füstöcske, majd teljes pompájában lobogjon az a tűz. Az igazi dráma. A határozottság, hogy igenis teljes értékű ember, van véleménye (dolgokról)...

Látni lehet, ahogy felnő ez az asszony. Ahogy igazán felnő és megérik... Egy percig sem tudtam (tudom) elítélni (sem őt, sem a hasonló helyzetűeket). Nem mindenben értek egyet vele, de érteni vélem, amit belül hordoz.
Merem hinni, hogy a nagy csoda megtörtént (megtörténik) vele (aztán). De ha nem, akkor sem baj. Majd máskor.

Ideje lenne nekem is pakolni aztán szép lassan.
[Ja, s ha valaha lesz majd lányom, holtbiztos, h Nóra lesz. Régi ügy :))]

A történetárus

Jostein Gaarder

Magyar Könyvklub Rt., Bp., 2006.
Fordította: Bán Anikó


Sejhaj! Pók. Pókocska. Tudja a manó, de eszembe juttatta a pókábrát (tanulási módszer, főleg diszlexiásoknak). Jómagam nem egyszer használtam, használom. Van a központi fogalom, aztán ebből több irányba szertefutnak a szálak. A fogalmat felkarolók (magyarázók...) Csakhogy itt is, ahogy A történetárusban is, bonyolulttá válik (válhat) az egész, mihelyt a kifutó szálak egymással (is) érintkezésbe kerülnek. Veszélyes lehet, nem annyira áttekinthető talán.(A többit tudjuk, vagy sejthetjük. Hogy mi lesz / lehet ebből)

Icipicit emlékeztetett a Zabhegyező stílusára. Mond, mond, mond, és miközben felviszi sokszor a cukromat, mert annyi beképzeltség szorult ebbe az emberbe, irigylem. Művelt, túlolvasott, magabiztos... DE csak egy ideig, mert ugye, mégiscsak ember, és hát azért nem lát be mindenki fejébe.
Nagyszerű alapötletnek tartom az egészet. Jómagam is tele vagyok ötletekkel, de kit érdekel?! Meghát, és ez közös bennünk, veszettül unnám leírni őket. Én mondjuk túlteszek rajta, merhogy ti. még a szüzsék lefirkantására se vagyok hajlandó :)))

Jó könyv. Tetszett. (A többit meg már elmondták mások róla)


Az Ige, igen.
Tudás, sejtelem, bölcsesség, megérzés.
Az Ige mocorgott, világra vágyott - vagy csak világgá? Sebaj:
mocorgott.
S szelídült a Világ!
Jó-e? Rossz-e? - Ez is, az is.
Szép? Csúnya? - Ahogy akarom. Igen,
ahogy akarom! Rajtam áll! (Szisz)

[Mer' ez is eszembe jutott...]