Csipike az óriás törpe

Fodor Sándor

Ion Creangă Kk., Bukarest, 1974.
Illusztrálta: Rusz Lívia

- Volna egy jó ötletem - szólalt meg Kukucsi. - Fordítsunk hátat egymásnak, és haragudjunk, ha már mindenáron haragudni akarsz. Aztán, ha felébredünk, megünnepeljük a kibékülést.

Végeztem, hatszáz!
(Bővebben hamarosan) 

Csakhogy senki el ne tévedjen :)

Eszter hagyatéka és három kisregény

Márai Sándor

Helikon Kiadó




@havas hagyatéka (avagy négy kisregény olvasatának árnyékában)

A mészáros

Fúúú, aki esetleg ismeri a Gyilkos elmék sorozatot, érteni fog. No, hát az van, hogy nekem elkéne most az a csapat, hátha ők fel tudnák állítani ennek a mészárosnak a profilját.
Ez egy beteg ember. Gyilkos hajlamokkal. Rázott a hideg, amíg végigolvastam ezt a miniregényt. Van benne egy mondat, miszerint ennek az embernek "az életről személyes tudata nem volt, s ezért a halálról sem: nem tudta, hogy él, s így sohasem gondolhatott arra, hogy meg is halhat." 
Mit mondjak? Márai huszannégy éves korában jelent meg. Lehet, hogy ez egy kísérleti regénye? (Honnan tudjam?! Persze, csak kockáztatom a kérdésfeltevést én is, hogy ne hallgassak) Soha többet nem óhajtom újraolvasni!

Eszter hagyatéka

Volt, igen, volt több mély gondolat benne: kapcsolatokról, viszonyokról... Egyetlenegyet ragadnék ki, amire igazán felkaptam a fejem. Úgy értem, isten igazából (na): "... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra..." 
Mégis, nem tudtam azonosulni egy szereplővel sem. Aki rokonszenves volt, Nunu. Volt benne valami józanság, és ez tetszett.
Ez a regény játszott az idegrendszeremmel. Nem vagyok annyi idős, mint Eszter, de már nevetséges lenne, ha még kitenném a szemtelenül jelzőt a fiatalságom elé. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy húsz év. Ennyi idő telt el, s ez a felnőtt, érett nő (még mindig) őriz egy bódulatot. Egy vonzalmat a szélhámosság netovábbja iránt. Bűvkörébe sodródik és nincs kiút. Vagy mittudomén mi van, mi nincs, tény, hogy ez sajnos nekem nem jött be.
(Nem akarom részletezni.Újraolvasás? Talán nyugdíjas korom első éveiben. De lehet, hogy elmarad, addig veszek magamnak egy pónilovat és vagánykodok vele. Vagy az is lehet, megvalósul az álmom, és lesz egy Milkafám, ami alatt legeltetem Riskát)
Ettől függetlenül, nagyon jó regénynek tartom!

Déli szél

Na. Ez tetszett. Mondhatni. Tényleg. Egy fiatal lány beavat(ód)ása az életbe. (Én így akarom értelmezni. MOST ez inponál nekem :) ) És önmagának felfedezése. Az a pont, amikor rádöbben, hogy az ember saját magától is fél(het). Aztán a részvét és végül afféle csendes nyugtázás, rábólintás arra, hogy immár ilyenek vagyunk: így vagy úgy nyomot akarunk hagyni magunk után. (Ha nem tévedek, ez a motívum a Harminc ezüstpénzben is nagyon ott van)

Szívszerelem

Ez gáz. Rendesen féltem, hogy előbb fogok leragyázni, mint befejezni ezt az alig százoldalnyi regénykét.
Asszongya, krimi (de azt is mondja, kísérlet erre - lásd jegyzetét a kötet végén :D) Lehet na, de hogy akkor ehhez fölösleges volt ez a száz oldal körítés, az is száz.
Én kérek elnézést, de mire nagy nehezen végigszenvedtem, az jutott eszembe legelsőre, hogy drága Máraimban még benne volt a soksok tudásból egy szelet, és valahova be kellett tenni még. (Persze, az se mindegy, gondolom, hogy ezekben az időkben, már igencsak elkezdődött a lejtős út neki)
PS. Jut eszembe: a végén azért volt egy párbeszéd, amit nem bántam volna, ha továbbtart...

Így jártam.
Alulírott
@h

Amintiri din copilărie / Gyermekkorom emlékei

Ion Creangă

Editura Steaua Nordului, Bucureşti

Şi eu eram vesel ca vremea cea bună şi sturlubatic şi copilăros ca vântul în tulburarea sa.

Da, e (a fost) ceva nostalgic în a (re)citi această carte. Printre puţinele cărţi ce le-am avut acasă în copilărie, aceasta mi-a dat multe (pot să zic). De fapt, pe atunci, poveştile. Apoi pe la vârsta de 12-14 ani, Aminitirile au început să arate ceva pentru mine. Un fel de poartă către literatura română. Cu amintirile lui Creangă am ajuns la faza judeţeană (olimpiadă, lit. şi lb. română). Are ceva ce aduce aproape de ţărănime, de viaţa satului de pe vremea lui (prima jumătate a sec.XIX-lea). Limbajul fermecat de arhaisme, de simplicitate; simţul umorului; dragostea faţă de locul naşterii, de părinţi aduc mai aproape pe acest mult apreciat scriitor. Ne lasă să poposim un pic într-o viaţă despre care habar nu putem avea. Şi totuşi e ceva, ce nici de atunci nu şi-a pierdut farmecul: copilăria (a cărei esenţă e jocul şi hazul).

Ş-apoi nu ştii că este o vorbă: Dacă-i copil, să se joace; dacă-i cal, să tragă; şi dacă-i popă, să cetească...

Ion    Creangă Kk., Bukarest, 1986.

Fordította: Kiss Jenő, Sütő András

Illusztrációk: Rusz Lívia

Számomra volt (van) valami nosztalgikus ennek a könyvnek az újraolvasásában. Gyerekként imádtam: meséstől, képestől, regéstől, mindenestől. Úgy ahogy van. 

Most igazából a Gyermekkorom emlékei önéletrajzi írására figyeltem inkább. Rendkívüli humorral megáldott egy ember volt ez a Creangă, mondhatom. Észveszejtően (ki / meg) tudta élni a gyermekkorát, és izgalmasan elmesélni. Talán nem véletlen, hogy a román gyermekirodalom mesemondójának tartják. 

Mégis, mindazon túl, hogy csintalanságairól mesél, észre kell vennünk ebben az autobiográfiában, hogy hogyan éltek a tizenkilencedik századelőn (derekán) ezek a parasztok. Foglalkozásuk, megélhetésük, hitviláguk, népi gyógyászatuk egy-egy aprócska szeletét vélhetjük felfedezni. 

Igen, emlékszem már: ez volt az a könyv, ami aztán valamiféle ajtót jelentett / nyitott a román irodalom felé. És jól tette!

A Creangă emlékház Humuleştiben

De a tudás néminemű vigasztalást is ád! Én, ha nem tudtam volna olvasni, már rég megháborodtam volna, annyi minden szakadt a fejemre. Így azonban csak felnyitom a Szentek Életét, s látok annyit, de annyit... és azt mondom: Uram, nagy béketűréssel áldod te meg választottaidat! Ami nekünk kijut, az csak gyenge harmat ahhoz képest, amiről az írások beszélnek. S az sem jó, ha az ember sült ökör marad. A könyvekből sok bölcsességet gyűjtesz, és mondjuk meg így, ahogy vagyon: nem leszel olyan mindenki-fejőstehene.  (Az anyai nagyapa gondolatai, érvelése betűvetésről, olvasásról, tudásról)

Pixel

Tóth Krisztina

Magvető Kiadó, Bp., 2011.

"A világ csendéletszerű; kicsi, és minden részletével, zsúfoltan összetartozik."

És mindezt Márai fogalmazta meg. Egyik kedvenc idézetem, és ez volt az egyik első gondolat, ami eszembe jutott, miközben a Pixelt olvastam.

"Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze."

Ühüm. A szövegek testet raknak össze, a testrészek (történetei) szöveget. Odavissza hatás. És ráhatás. A lelkemre. Mondjuk. Talán így összehangolható már a Márai-idézettel ez a posztmodern irodalmi szövegtest. Számomra még inkább felértékelődik a jelentősége, a mondanivalója a hivatkozott idézetnek, mert a Köldök története akarva akaratlanul előhívott bennem egy Kar történetet. Ami szorosan tart (mondjuk egy lakodalmi táncban). És ami összeköt a múlttal. És egy másvalakivel.

A könyv, igen. Ő is ezt teszi. Összeköt embereket, miközben felépít egy testet. Borzasztó jól kigondolt az egész. Amit nem tudok, de nagyon érdekelne, hogy van-e jelentősége a harmincas számnak? Harminc történet. "Az van odaírva a fekvő férfitestre, hogy Thirty years". Két női szereplő is (akik hirtelen eszembe jutnak) harmincéves (pl)... Hmmm...

Újraolvasós könyv ez (is). De csak finoman. Mert ütős. Amilyen rövidek a történetek, olyan ütősek.
(Teszem a lakásban vándorló könyveim közé: József Attila, Márai társaságában kitudja mikről mesélnének éjszaka egymásnak - ha mondjuk életre kelnének -.A szövegek. És hát a szerzők, persze.)

Büszkeség és balítélet

Jane Austen

Olyan jólesett ez a regény nekem, hogy csak na!
Egy kerek történet. Nem csak a címet adó tulajdonságokról, emberi mivoltunk árulkodóiról, de mindarról, ami romantikus, ami szellemes, ironikus, bájos, ami jelzi, hogy az írója nagyon okos.

Úgy éreztem sokszor, többnyire Lizzy nézőpontjából hangúlyozódnak a történetek, de ez nem rontott számomra az összhatás tekintetében.
A párbeszédek, az adott helyzetek lereagálása pontosan jelzik - szerintem -,hogy kinek milyen a karaktere. Mrs. Bennet kiakasztott, furcsálltam is egy ideig, hogy a manóban nem akad egy ember legalább, aki befogja már a száját. Aztán elraktároztam magamnak a gondolatát annak, hogy minek is? Akkor rontana a stíluson és az egész szépséges nyelvezeten. A Mr. Bennet tömör mondatai mindig éppen a legjobbkor csaptak le. Nagyon érdekes figura, mindenképp élveztem a szerepét.

Mire befejeztem, rendesen irigykedtem Austenen, mert olyan gyönyörűen tudta pólyába tenni az iróniát.
Mert megerősítést adott affelől, hogy a látszat (néha) csal! A viselkedés becsapós dolog. Vigyázni kell a kritikára, az ítélkezésre (mások fölött).

Mr. Darcy (Colin Firth) és Elizabeth Bennet (Jennifer Ehle)

"... roppant okosnak hittem magamat, hogy minden ok nélkül határozott ellenszenvet éreztem iránta. Az ilyen ellenszenv úgy sarkallja az elmésséget, amennyi alkalmat nyújt a szellemeskedésre. Az ember állandóan ócsárolhat valakit, anélkül, hogy egyszer is célba találna; de ha folyton csúfolódunk egy emberen, néha-néha okvetlenül ráhibázunk valami elmésségre." 

Olvastatja magát! Csak még egy kicsit! Pedig szinte az elején sejteni véltem, hogy ez a mese jól végződik. Akkor is vonzott. Csak még egy oldalt! Aztán még egyet... :)

Tetszett nah! És hát Mr. Darcy! Kegyed... eh, jobbat nem is akarhatna az ember lyánya magának :)))!

Már iskolás vagyok

Janikovszky Éva

Kossuth Kk., 1983.



Hogy is mondjam? Azt hiszem, hét-nyolcévesen összevissza ugráltam volna, ha meglett volna ez a könyv nekem, ha elmutogathattam volna valakinek, ha lett volna hallgatóságom... Egyik se volt. Most sem sok, de eltelt azóta több, mint húsz év, és ezt most valahogy az istennek se tudtam gyerekszemmel olvasni. Lehet, hogy megártott kicsit a didaktika a fejemnek. És az a bizonyos több mint húsz év...

Vannak nagyon érdekes, hasznos gondolatok a könyvben. Méltányolom is, ahogy csak tőlem telik, de sajnos nem vett le a lábamról.

Bizonyára lenyűgöző lehet egy gyereknek a mirejó-játék, és azt kell mondanom engem is lenyűgöz, így felnőttként, különösen egy - számomra - roppant fontos kérdés(em)re keresve még mindig a választ: legyen szíves valaki, és mondja már meg nekem, mire jó a határozott névelő tulajdonnevek előtti használata (ha kell ha nem)?!

ha én FELNŐTT volnék

Janikovszky Éva

Móra Kk., Bp., 1975.

"Én egészen másmilyen felnőtt volnék, és annyi mindennek örülnék."

Őőő, kicsit bajban vagyok. Asszem nekem ez sikerült. Másmilyen felnőttnek lenni. Részben legalábbis, biztos. Angyalt rajzolok behavazott kocsikra, otthon felejtem az ernyőt, mikor látom, hogy esik, belelépek a pocsolyába, térdelek az asztalnál és kizárólag kézzel mártogatom a csirkepaprikást... Azt mondom, hogy tolakodó egy hollandus a VanDóg, pedig milyen jól megférhetne LábLóggal egy helyen olykor!

Szóval nem tudom hogy van ez. Az biztos, hogy nem felejtettem el egészen, milyen gyermeknek lenni és rácsodálkozni mindmai napig dolgokra, jelenségekre.

Nem, nem vagyok kiváltságos (ebből a szempontból), de annyi mindennek tudok örülni, hogy tiszta meglepi vagyok magamnak :))

A boldog ember

Móricz Zsigmond


Előljáróban mesélnék egy nagyon-nagyon rövidke történetet:

Egész kicsi voltam, amikor apai nagyapám mesélte, hogy valamikor a két világháború között (?) történt egyszer, hogy valamelyik legény halat fogott. Az akkor nagycsaládban élők bizony sokan ültek egy-egy ebéd-, vacsorához. Egyetlen hal. Hogy lehet ezt annyifelé osztani? Megsütötték, és a farokuszonyától a mestergerendától lógatták le. Az asztalnál ülők puliszkával dobálták, és ami a halról rátapadt, annyi volt. Az íze. És egyáltalán. Az a vacsora.

Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy (ellentétben egy szerzővel, aki azt állítja Móricz kapcsán, hogy nehezen hihető - már-már ellenszenvet vált ki belőle - az a szegénység, amit az író bemutat olykor novelláiban - mondjuk -) számomra hihető. Hogy volt ilyen szegénység. Legyen az Erdélyben vagy éppen a tiszaháti Magosligeten. 


Jóó György alakja számomra borzasztó sokat mond. A tisztesség, a becsület, a megmaradás értékét közvetíti. Az otthonét. A paraszti beszéd ízessége roppant intenzíven érvényesül az előadó - Bodor Tibor - által. 
Ez az 1935-ben megjelent regény szociográfia, önvallomás és riport is egyben. Nagy Endre a Nyugatban* azt mondja: "Móricz Zsigmond megelőzi a kritikát és maga vádolja be önmagát: regényét egy valóságos élő paraszt elbeszélésének keretébe állítja (...)"


Engem lenyűgözött mindenképp. Két kérdés is megfogalmazódott bennem: Miért nem tanítják ezt (a regényt) az iskolákban? Nem emlékszem, hogy tanultam volna róla.
A másik pedig - immár innen, a huszanegyedik századi perspektívából nézve -, vajon, ha a századelőn (20. sz.) lett volna már hangoskönyv, mi lett volna ha (már akkor) olyan formában (is) megjelenik? Mert ti. annyira életszerűvé, hűségessé (a paraszti nyelvhez) tette azt az életformát, hogy beleborzong az ember hallgatása közben. Egy percig sem állítom, hogy olvasva nem ugyanilyen jó, de merem állítani, hogy eddig egyik olyan regénye életemnek, amit más formában (mint hangoskönyv) nem tudok, nem akarok elképzelni. (Persze, óriási érdeme van ebben az előadónak is!) És pontosan amiatt, mert olyan élményt kapok, ami törhetetlen. Joó György nem is Zsiga bácsinak meséli életét - nekem. Nekem, aki itt vagyok, és cak elképzelésem, halvány sejtelmem lehet / van(?) arról, hogy s mint is lehetett azokban az időkben.

[*Ugyancsak A boldog ember kapcsán /Nyugat/ Tersánszky J. Jenő írása]


Idézetek helyett pedig Ady-val köszönöm meg Móricznak, hogy újra rámtalált (hosszú idő óta):
...................................................

Móricz Zsigmond (Rippl-Rónay József, 1923.)

Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
Aszúra fog érni minden szép gerezded,

Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:

Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
És mégis siettél: meglepődve vitted
Súlyát az ujságos, magyaros, szent hitnek,
Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
Sok, most ébredező, ó kitalálással.
És ha hébe-hóba talán másként véled:
Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.
........................................................
Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
Gondolom, te voltál ez a "másik" nálunk,
Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt,
Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza, 
Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.
(Ady Endre - Levél-féle Móricz Zsigmondhoz /részletek/)

Tíz üveg borvíz

Tűnődés séta közben

Fodor Sándor

Kriterion Kk., Bukarest, 1979.

"A vele [Nagy Imrével] folytatott beszélgetéseim vezettek rá, hogy vannak dolgok a művészetben, amelyeket szóval igen nehéz, néha egyáltalán nem lehet kifejezni, vagy kimondásuk egyszeri - az irodalomban. Éppen ezért legtöbbször a magyarázat, a mégoly okos elemzés is - hacsak a műből kiindulva önálló, a műből csak áttételesen következő gondolatokig nem jut el - csupán tetszetős szellemi torna és nem egy esetben a művészi alkotásban tömören kifejezett gondolat langyosító felhígítása."

Volt egy mondata, egy gondolata, ami hirtelen szinte ellenszenvet váltott ki, de beláttam, az én elfogultságom netovábbja az egész, és nem nem engedhetem meg magamnak, hogy vád- vagy védőbeszédet tartsak egyik vagy másik író (munkája) mellett pusztán a fenti okra süppedve.
A hatodik Sanyi bácsi-könyv lenne ez. Egyre közelebb kezdem érezni magamhoz. Érteni kezdem, érteni vélem már jó néhány korábban olvasott novelláját, kisregényét. Picurka utalások, életrajzi elemek akaratlanul asszociálódni kezdtek a fejemben. Minden írásában van valami, ami vele történt, amit ő élt át (nyilván más nevekkel, időponttal...)

Olyan ez a séta közbeni tűnődése, visszaemlékezése (na meg hozzáolvasva ez az interjú), ami immár minden elismerésemet kivívta iránta. A szülőföldről, az anyanyelvről, az útját igazító / elindító emberekről tett vallomásai / visszapilantásai (ezekhez való viszonyáról) akkora emberségről árulkodnak, ami - azt hiszem - soha többet nem törlődnek ki belőlem. Egyszer s mindenkorra megőrzöm magamnak ezt a talákozást Sanyi bácsival. (Szándékosan nem tartalmizok most, nem akarok árulkodni, igazibb az egész úgy, ha az ő tollából, első kézből mászik be az összes tudnivaló az olvasó igényes lelkébe)

"... az én testet öltött, mesebeli őzemnek köszönhetem azt a felismerésemet, hogy ami nagyon szép volt az életünkben, arra - bármennyire szeretnők is - sohasem duplázhatunk reá. Hiába próbáljuk újra, ugyanúgy felidézni..."

(Csak zárójelben jegyzek / osztok meg egyetlenegy érdekességet - a könyvben csak utal rá, de kutakodtam kicsit, és ehhez az utaláshoz roppant izgalmas dolgot találtam: "...az öreg Wéger házaspár abban a reményben halt meg - előbb Jani bácsi (...), majd írói reményeket dédelgető özvegye -, hogy előbb-utóbb elő kell kerülnie a háborúban eltűnt egyetlen fiuknak..." 
Egyik, amiért említem az, hogy ez és az ehhez kapcsolódó további részecske adta aztán a kulcsötletet a Csipike harmadik részéhez.
Másrészt pedig Wégerné lenne - ehh, de tessék inkább megnézni, elolvasni, és egyből kiderül, miről van szó -.)

Ablak a végtelenre

Csaba testvér gondolatai Istenről, vallásról, életről, emberről...

Böjte Csaba - Karikó Éva

Helikon Kiadó, Bp., 2011.

"Azt mondják, hogy a fa arra esik majd hulltában, amerre hajolt életében. Amilyen széppé vagy torzzá formáltuk magunkat az életünkben, olyan pályára állunk a halálunk pillanatában."

Nem a vallás, az egyház felőli megközelítés az, ami számomra elsősorban közelebb hozza (hozta) Istent. De a mindenben megnyilvánuló tökéletesség, az örök mozgás / változás (úgy, hogy a harmónia ne roppanjon össze), a minden mindennel összefügg tudatos (vagy kevésbé tudatos) érzékelése -- már nem egyszer belémhasított úgy, hogy kell lennie egy nálam sokkal hatalmasabb erőnek. Jómagam Világügyelőnek nevezem. Ez áll közelebb hozzám.
Csaba testvér csak megsimogat és azt mondja: lásd vagy próbáld meg legalább a szeretet felől nézni a dolgokat, a világot! Ez az, amire épül ez a könyv, egy élet (az övé): a szeretetre. Ő hisz a szeretet végső győzelmében. Én is.
Olyan nagyon jó, amikor őszintén hálát tudok adni valamiért! Olyan nagyon jó, amikor többé-kevésbé sikerül nekem is levetközni az indulatot, lehiggadni és időt szánni arra, hogy megkérdezzem magamtól: nincs más út vajon?
Kevés ember van, akiről elmondhatom, hogy nem akarok (túlságosan) eltávolódni tőle. Mert annyira jó a közelében lenni. Böjte Csaba ilyen.
Nincs végérvényesen befejezve ez a könyv - számomra a becses órák állandó, kéznél levő olvasmánya.
Köszönet érte @ppeva -nak!

"Kimondhatatlan jól van, ami van. / Minden tetőről látni a napot." (Pilinszky)

Képeslapok az Óperencián innen és túlról

Úti jegyzetek


Fodor Sándor

Dacia Kk., Kolozsvár-Napoca, 1982.



Mit is kerestem a világban,
ha nem azt, hogy ki s mi vagyok,
s megtaláltam a Szajna partján
azt, aki holtig maradok,
a gyermeket, az égre-vízre
bámuló régi kisfiút,
aki nem unta a világot,
s ha unta - szépen elaludt. (Erdélyi József)

"Igaz vers ez, most már tudom. (...) Ha igaz, hogy az idegen nyelvek, mennél több nyelv megtanulása egyben anyanyelvünk ismeretét is gazdagítja, hisz minden nyelv tanulásában akarva-akartalan abból indulunk ki, ha igaz, hogy idegen országok megismerése, idegen népek életének, szokásainak a tanulmányozása valójában saját hazánk, saját népünk jobb, mélyebb megismerését szolgálja - hiszen mindent ezekhez, a magunkéhoz hasonlítunk -, úgy az is igaz, hogy minden újabb élmény, megismerés végső soron önismeretünket mélyíti. Mennél többet tudunk meg a világról, az emberekről, annál közelebb kerülünk ahhoz a "régi kisfiú"-hoz, akihez, mihelyt felismertük, hűségesek szeretnénk maradni egész hátralevő életünkben. Mert ez a hűség - emberségünk próbaköve marad." 

Fantasztikus! Olyan jó volt ezeket a képeslapokat olvasni! Látni, amit Sanyi bácsi látott. Történeteket, meséket, verseket hozzáolvasni, hogy cseppet se unatkozzam. Amúgy se lehetett volna. Olyan helyekről kaptam ezeket a lapokat, ahova (eljutni) én álmodni sem merek...
Ízelítőt ad a '60 - '70-es évek gyermekirodalmi helyzetéről úgy romániai, mint külföldi viszonylatban / vonatkozásban. Betekintést világvárosok múzeumaiba, szinfonikus előadás(ai)ra, a BBC-stúdiójába... Csemegézhetünk irodalmi vonalon is. Néhány aprócska - szinte spontánnak ható - kulisszatitok becsületesen fűszerezi ezt az amúgy is színes képeslap-sokaságot.
Egy helyen azt mondja: nem jó előítélettel indulni sehova... Én azt mondom: nem jó előítélettel könyvhöz / olvasáshoz állni... Nem. Nem éreztem, hogy száraz lett volna. Annyi embertisztelet van Sanyi bácsiban, annyi humor, derű..., hogy csak úgy süt a sorokból. Szinte láthatóvá tesz adott helyzeteket...
És még valami: kimondhatatlanul szeret itthon lenni! Erdélyben!
Felüdülés volt olvasni!

"Hiszek abban, magam is vallom, hogy bármemmyit lát, tapasztal, tanul az ember élete során - csak annyival gazdagodik valójában, amennyi addig is benne volt, amennyit az új benyomások, az újonnan tanultak felszínre hoznak a meglévőből."

Készítettem ám csemegéznivalót is:
Művészet kapcsán: itt, meg  itt, meg itt, meg itt és végül itt
Irodalom és hírünk a nagyvilágban jeligére pedig: itt meg itt
[Nyugalom, a sok itt mást-mást jelent :))]

PS.: Ha vki egyszer gyümölcsöt akar vinni Sanyi bácsinak, legyen az banán vagy "üdvözült sündisznó" -- DE letagadom, hogy tőlem van az infó! :))

Nóra

Henrik Ibsen

Irodalmi Kk., Bukarest, 1962.
Fordította: Németh László

Amikor meghalt, Ady Endre a következőt írta: " Ha lesz a mi korunknak eldicsekedni valója a kultúrhistória előtt, a legelsők között majd Ibsenre mutat." (Gergely G., i.m. 141.)

S hát nincs, nem volt neki egy kis igaza azért? Nincs olyan olvasmányhátterem, hogy itt bővelkedjek a mondanivalóban, de bizonyára Ibsen tudta mit csinál. (El tudom képzelni), hogy nem véletlenül asszonyra esett a választása. DE, mint ő maga mondja (nyilván a premíer után jóval, 1898-ban):

"... el kell hárítanom magamtól azt a megtiszteltetést, hogy tudatosan segítségére akartam volna lenni a nőmozgalomnak. Nem is tisztáztam magamban teljesen ennek lényegét. Azt az ügyet, amiért a nők harcolnak, én általános emberi ügynek fogom fel." (idézi Gergely G., i.m. 151.)

Úgy gondolom, az, hogy nő a főszereplő, hatáskeltő(?) eszköz volt inkább, mert mint kitűnik a fentiekből is, a tulajdonképpeni mondanivaló nem a nőkérdésben rejlik, sokkal inkább a személyiség szabadságának, a teljes értékű ember kialakításának kérdésében.

         HELMER: (...) Nincsenek kötelességeid a férjeddel, gyermekeiddel szemben?

          NÓRA:  Más ugyanilyen szent kötelességeim is vannak.
          HELMER: (...) Miféle kötelességek volnának azok?
          NÓRA: A kötelességeim önmagammal szemben.
          HELMER: Legelsősorban is feleség és anya vagy.
          NÓRA: Nem hiszem többé. Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te - vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek. Jól tudom, hogy a legtöbben neked adnak igazat, Torvald; valami olyasmi van a könyvekben is. De én nem törődhetek vele tovább, hogy a többség mit mond, s mi van a könyvekben. Magamnak kell a dolgot átgondolnom, s tisztába jönnöm velük.

Nem kell visszamennem a XIX. századvégi Norvégiába, hogy erről valami extrémet mondjak. Az egyszerű falusi (még a mostani is) asszony is fennakad azon, hogy mit mond a falu. Hogy a többség mit gondol. És lehet, hogy nincs igazam -- kicsi vagyok én ehhez --, de azt hiszem, mind a mai napig vannak Torvaldok és az ő babájuk.

Eszenyi Enikő (Nóra)

Roppant szeretem ezt a művet. Már akkor beleszerettem, amikor legelőször láttam.

Nem azért, mert nő a főszereplő(na jó, egy kicsit azért is), de mert minden látszat ellenére nem tartottam (nem tartom) gyámoltalannak. Okosabb és erősebb, mint gondolni lehet a darab elején. Csak éppen kell az a kovakő, ami kippatintja a szikrát, hogy aztán előbb csak füstöcske, majd teljes pompájában lobogjon az a tűz. Az igazi dráma. A határozottság, hogy igenis teljes értékű ember, van véleménye (dolgokról)...

Látni lehet, ahogy felnő ez az asszony. Ahogy igazán felnő és megérik... Egy percig sem tudtam (tudom) elítélni (sem őt, sem a hasonló helyzetűeket). Nem mindenben értek egyet vele, de érteni vélem, amit belül hordoz.
Merem hinni, hogy a nagy csoda megtörtént (megtörténik) vele (aztán). De ha nem, akkor sem baj. Majd máskor.

Ideje lenne nekem is pakolni aztán szép lassan.
[Ja, s ha valaha lesz majd lányom, holtbiztos, h Nóra lesz. Régi ügy :))]

A történetárus

Jostein Gaarder

Magyar Könyvklub Rt., Bp., 2006.
Fordította: Bán Anikó


Sejhaj! Pók. Pókocska. Tudja a manó, de eszembe juttatta a pókábrát (tanulási módszer, főleg diszlexiásoknak). Jómagam nem egyszer használtam, használom. Van a központi fogalom, aztán ebből több irányba szertefutnak a szálak. A fogalmat felkarolók (magyarázók...) Csakhogy itt is, ahogy A történetárusban is, bonyolulttá válik (válhat) az egész, mihelyt a kifutó szálak egymással (is) érintkezésbe kerülnek. Veszélyes lehet, nem annyira áttekinthető talán.(A többit tudjuk, vagy sejthetjük. Hogy mi lesz / lehet ebből)

Icipicit emlékeztetett a Zabhegyező stílusára. Mond, mond, mond, és miközben felviszi sokszor a cukromat, mert annyi beképzeltség szorult ebbe az emberbe, irigylem. Művelt, túlolvasott, magabiztos... DE csak egy ideig, mert ugye, mégiscsak ember, és hát azért nem lát be mindenki fejébe.
Nagyszerű alapötletnek tartom az egészet. Jómagam is tele vagyok ötletekkel, de kit érdekel?! Meghát, és ez közös bennünk, veszettül unnám leírni őket. Én mondjuk túlteszek rajta, merhogy ti. még a szüzsék lefirkantására se vagyok hajlandó :)))

Jó könyv. Tetszett. (A többit meg már elmondták mások róla)


Az Ige, igen.
Tudás, sejtelem, bölcsesség, megérzés.
Az Ige mocorgott, világra vágyott - vagy csak világgá? Sebaj:
mocorgott.
S szelídült a Világ!
Jó-e? Rossz-e? - Ez is, az is.
Szép? Csúnya? - Ahogy akarom. Igen,
ahogy akarom! Rajtam áll! (Szisz)

[Mer' ez is eszembe jutott...]