2013. április 6., szombat

Engedni elengedni, hogy egész legyen

Sárból tapasztott kunyhóban él. Errefelé vályogháznak nevezik az ilyent, de ennek semmi jelentősége nincs, ha csak át nem lépjük a küszöböt. Háziszőttes-varrottas a levélajtó helyettesítője. Nyáron különösen praktikus, tudniillik az ajtó ilyenkor tárva-nyitva, hogy a szemközti eperfa hűvössége nyugodtan ki- bekísérhesse a látogató angyalokat. Angyalokat, akiket Isten küld Cecilnek, hogy hírt hozzanak a világból. Ebből és a másikból. Nagyon régen kezdődött. Még nem volt letelve a gyászév, amikor arccal földre borult és felordított a magasságnak, hogy most már elég! Kisfia, akit Áronnak nevezett, alig érte meg a hat hónapot. Máig kérdés maradt Cecilnek, mi történt. Mit nem vett észre, mit kellett volna látnia. Áron egyszerűen elaludt. Aztán következett Mátyás, a férje. Rák vitte el. Négy év harc után, feladta. Igen, valahányszor meglibben a háziszőttes-varrottas, Isten üzen az asszonynak. És Áron is üzent. Egyetlenegyszer. Álmában. Éppen abban az időben történt, amikor perelni volt mersze a mindenség teremtőjével. Áron szólt: - édesanyám, ne sirassál többet! Megfulladok a könnyeidtől és így soha nem tudok átérni a túlsó partra.
Cecil megértette: csak így mentheti meg kisfiát az örökkévalóságnak. Eladta a nagy családi házat, és egy régi kovácsműhelyt gyúrt át lakhatóvá két kezével. Mindenki suttogott a háta mögött, őrültnek tartották az elején, de aztán jónéhányan átlépve küszöbét, megértették, határtalan békesség árad minden szegletből. Amennyire lehetett, viszonylag nagy ablakokat csináltatott a házikóra, de függönyt egyre se tett. Bordópiros muskátlik nyújtózkodhattak a párkányon. Nyáron kívül, télen belül, szűrt és mintás-fodros fénnyel bombázva az idők során összegyűjtött könyveket. Cecil művelt volt, de szerény. Volt valami rendkívüli a lényében. A temetésen találkoztunk utoljára, és azóta múlt héten érkezett az első lap tőle. Mindössze ennyi volt ráírva: "Elengedtem. Most már várlak! Bor van, ne hozzál!"
Nem változott. Tartása és szeme a régi. Néhány ezüsthajszál előbukkan, de arca tiszta. Valamikor padtársak voltunk az iskolában.
 - Tizenöt év. De most már az összes többi hátralevő az enyém - mondja. Elengedtem őket, Zsófi. Áron üzent, hogy megfullad a könnyeimtől... Tudom, hogy közhely, de az idő mindig eloszt valamit. A múltat a jelentől, mondjuk. De gyere, menjünk be, rég láttalak!
Alaposabban körbejáratva a tekintetem, végül megnyugtatva egy keresztszemes terítőn, otthon éreztem magam. Nem a tárgyak miatt, Cecilért. Kívülről semmi jelentősége a háznak, ha csak át nem léped a küszöböt. Akkor, és csakis akkor érted meg, hogy tizenöt év egy perc alatt tűnt el, és egy egész érettségi folyamat van benne. A magasságos válaszolt a lázadásra, angyalait küldte el, hogy Cecil azzá váljon, akivé csak válnia lehetett (kellett).
Az eperfa alatt vacsoráztunk. A múltat elnyelte az idő, a jelenünket Cecil múltheti lapja hozta be, a jövőnkről csak annyit, hogy enélkül a lap és vacsora nélkül, lehet, hogy nem is lenne.
 Sárból tapasztott kunyhóban él. Errefelé vályogháznak nevezik az ilyent, de ennek semmi jelentősége nincs, ha csak át nem lépjük a küszöböt.