Engedni elengedni, hogy egész legyen

Sárból tapasztott kunyhóban él. Errefelé vályogháznak nevezik az ilyent, de ennek semmi jelentősége nincs, ha csak át nem lépjük a küszöböt. Háziszőttes-varrottas a levélajtó helyettesítője. Nyáron különösen praktikus, tudniillik az ajtó ilyenkor tárva-nyitva, hogy a szemközti eperfa hűvössége nyugodtan ki- bekísérhesse a látogató angyalokat. Angyalokat, akiket Isten küld Cecilnek, hogy hírt hozzanak a világból. Ebből és a másikból. Nagyon régen kezdődött. Még nem volt letelve a gyászév, amikor arccal földre borult és felordított a magasságnak, hogy most már elég! Kisfia, akit Áronnak nevezett, alig érte meg a hat hónapot. Máig kérdés maradt Cecilnek, mi történt. Mit nem vett észre, mit kellett volna látnia. Áron egyszerűen elaludt. Aztán következett Mátyás, a férje. Rák vitte el. Négy év harc után, feladta. Igen, valahányszor meglibben a háziszőttes-varrottas, Isten üzen az asszonynak. És Áron is üzent. Egyetlenegyszer. Álmában. Éppen abban az időben történt, amikor perelni volt mersze a mindenség teremtőjével. Áron szólt: - édesanyám, ne sirassál többet! Megfulladok a könnyeidtől és így soha nem tudok átérni a túlsó partra.
Cecil megértette: csak így mentheti meg kisfiát az örökkévalóságnak. Eladta a nagy családi házat, és egy régi kovácsműhelyt gyúrt át lakhatóvá két kezével. Mindenki suttogott a háta mögött, őrültnek tartották az elején, de aztán jónéhányan átlépve küszöbét, megértették, határtalan békesség árad minden szegletből. Amennyire lehetett, viszonylag nagy ablakokat csináltatott a házikóra, de függönyt egyre se tett. Bordópiros muskátlik nyújtózkodhattak a párkányon. Nyáron kívül, télen belül, szűrt és mintás-fodros fénnyel bombázva az idők során összegyűjtött könyveket. Cecil művelt volt, de szerény. Volt valami rendkívüli a lényében. A temetésen találkoztunk utoljára, és azóta múlt héten érkezett az első lap tőle. Mindössze ennyi volt ráírva: "Elengedtem. Most már várlak! Bor van, ne hozzál!"
Nem változott. Tartása és szeme a régi. Néhány ezüsthajszál előbukkan, de arca tiszta. Valamikor padtársak voltunk az iskolában.
 - Tizenöt év. De most már az összes többi hátralevő az enyém - mondja. Elengedtem őket, Zsófi. Áron üzent, hogy megfullad a könnyeimtől... Tudom, hogy közhely, de az idő mindig eloszt valamit. A múltat a jelentől, mondjuk. De gyere, menjünk be, rég láttalak!
Alaposabban körbejáratva a tekintetem, végül megnyugtatva egy keresztszemes terítőn, otthon éreztem magam. Nem a tárgyak miatt, Cecilért. Kívülről semmi jelentősége a háznak, ha csak át nem léped a küszöböt. Akkor, és csakis akkor érted meg, hogy tizenöt év egy perc alatt tűnt el, és egy egész érettségi folyamat van benne. A magasságos válaszolt a lázadásra, angyalait küldte el, hogy Cecil azzá váljon, akivé csak válnia lehetett (kellett).
Az eperfa alatt vacsoráztunk. A múltat elnyelte az idő, a jelenünket Cecil múltheti lapja hozta be, a jövőnkről csak annyit, hogy enélkül a lap és vacsora nélkül, lehet, hogy nem is lenne.
 Sárból tapasztott kunyhóban él. Errefelé vályogháznak nevezik az ilyent, de ennek semmi jelentősége nincs, ha csak át nem lépjük a küszöböt.

Fazék a fazékban

- Van valami, amit nem értek - suttogta.
A fa körül, a mezőn senki nem volt, mégis halkra fogta szavát, hogy még a fűszálak se hallják meg. Roppant kiélesedett a pillanat varázsa. Megszűnt a tér és meg az idő.
- Néha nem tudok beszélni, máskor meg nem bírom leállítani magam. Válaszolj nekem, hogy van ez?
Hirtelen mindenféle válasz eszembe jutott, mindenféle bölcs mondás, de csapdába estem. Nem tudtam mit mondani. "Nem tudok beszélni" - hasított belém a gondolat.
- Kérlek, feküdj hanyatt, gurulj kettőt! Hármat is, ha jólesik - magam se tudva, mi lesz ebből, játékra hívtam.
Kényelmesen felült, és babrálni kezdett a hajával. Befonta. Aztán végigsimította égkék ruháját, karjait feje fölött kinyújtva összefogta, és nagyon, nagyon óvatosan a hátára ereszkedett. Kinyújtózott, majd egy ringó mozdulatot tett előbb jobbra, majd balra. Nem fordult át igazán egyik oldalára se, csak hintázott. Hanyatt fekve. Aztán mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen megállt. Anélkül, hogy kezével segített volna, igyekezett lerúgni a szandálokat a lábáról, és szemmel láthatóan élvezte, ahogy felborítja szűk kis terének rendezettségét. És gurulni kezdett. A ruha fodrozódása minden átfordulásnál sűrűbb és sűrűbb lett. A fegyelmezett fonat bomlani kezdett. Előbb csak egy tincs bukott ki belőle, majd egészen kócos barnaságként gurult, gurult lépést tartva az égkék ruha hullámzásával.
- Van valami fogalmad arról, hogy ennek a játéknak miféle nevet adjunk? - próbáltam utólérni hangommal.
- Fazék a fazékbaaaaaaan! - kiáltotta vissza, és közben abbahagyta a gurulást. Felült, és intette, hogy menjek melléje.
- Na, de hogy jön ide a fazék? - néztem rá komolyan, miközben leültem. - Ez itt mező, fű, fa, virág, érted, szóval minden, csak fazék nem....
- Dehogynem. Megmagyarázom. Tudod, van az a tálban főtt vagy fazékban, mit tudom én, ki hogy nevezi, de a lényege mindkettőnek ugyanaz. A kis fazék (és a tartalma) a nagy fazékban rotyog és rotyog és rotyog. Azt hiszem három vagy négy órán keresztül, aztán kész a finomság. Kettő a szabály: idő előtt nem levenni és csakis így lehet, kicsi fazék a nagy fazékban, tudniillik egy olyan finomság a végeredmény, amit csak kicsi vagy csak nagy fazékban külön nem lehet megcsinálni. Namármost, ez az egész játék pont olyan volt. Ez az egész mező és minden, ami körülvesz, a nagy fazék. Aztán jövök én, a kicsi fazék, és minden, ami bennem van gurul, gurul, rotyog, rotyog ebben a nagy-nagy fazékban. Minden zavaros először bent. A gyomor kavarog..., na de nem a belső szervek most a lényeg. A gondolatok. Igen, jól összerázódnak. Oda a harmónia. Mondom, csak az elején, mert minél inkább gurulsz, rotyogsz, annál inkább elveszted az érzéked az időről, majd a térről. Elvégre nem ülsz fel minden átfordulásnál, hogy megnézd, hány métert gurultál. Valahogy tudod, ha nem lehet csinálni tovább. És itt a csudajó dolog. A végén. Mivel utat ugye nem mondhatok, a mező végére minden szétszaladt gondolatod visszajön, egymás mellé áll és azt mondja neked: a beszéd nem minden; te írni tudsz, játszani, festeni, csodát megélni... Na és, ha hullámvasút a beszéded?! Te magad attól még egyenes maradhatsz. És ha ismét félnél, ne pányvázd ki a félelmet, gurulj, rotyogj, légy kicsi fazék a nagy fazékban és a rend visszaáll - mondta egy szuszra az egészet.- Köszönöm! Lehet, hogy nem tudtad, mi lesz a vége, de köszönöm! Minden egyes választ tudunk, azt gondolom, a bajosabb a kérdés szokott lenni :). Elvégre le is rajzolhatom a mondanivalóm, ha éppen sztrájkolnak a szavak - tette hozzá kuncogva.

Csönd

Egyed Emese

irigylem a szavakat faragó betűkkel játszó földi halandókat hogy magamra nézve rímszegényen prózai mondattákoló színes maradjak :)

és ha elhallgatnak szavaim
kifakulnak színeim
rozsdásodnak nyomaim
sánccá nőnek ráncaim
összegyűlnek éveim

Mentor Kk., Marosvásárhely, 1998.

valami mégis
megszólal
kisimul
szétoszlik
és
beárad

(nem a vers
a nyers
de)
cs e n d