„Meg vagyok róla győződve, hogy azok a rögeszmék, melyek szorongással töltenek el, melyek gyötörnek bennünket, de azok is, amelyek erőt adnak, hogy várjuk és akarjuk a változásokat életünkben, hajlékony, eleven és ösztönző formában mindig visszatükröződnek majd az irodalomban.” (M.V.L.)
Ez áll fülszövegként a Kriteron kiadásában megjelent kötetnek. Elérkezett a nap, hogy elkezdjem végre. Első randevúm Llosaval. Izgalmasnak ígérkezik.
[Két nappal később (jún. 30.): Jó! Jóóó! Hát, ez nagyon jóó! Hű, ez de jó! :)) -- Mindjárt elfogy :(]
" - Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit..."
Hát akkor dobozoljunk, "édes, jó Lajosom"!
Kacagnék, mert komikusan abszurd az egész, úgy, ahogy van, de csak ritkán esik jól ez a kacagás. Úgy értem igazán jól. Inkább szánom az egész Tót pereputtyot; a postást, lehet, hogy makacsul megfüröszteném a hordó vizében - amibe a ki nem adott leveleket dobigálja -, az őrnagyot meg feltenném pontosan egy bombára, és egyenesen a fenyőillatú tájakra repíteném.
Komolyan. Hőbörögtem-háborogtam, míg olvastam. Groteszk. A javából. És abszurd. Mocsokul idegesített néha. Máskor meg muszáj volt felcsattantsak egy kiadós kacagást. Persze, Örkény nagyon tudja (tudta) a dolgát.
Felemás érzésekkel maradtam, az az igazság. Kétségtelenül nagyon jó kisregény [DE nem übereli (nálam) az Egyperceseket (egyelőre). Ez van.] "Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik" - olvasható valamelyik oldalon. No, hát tőlem most ennyi tellett. :))
A fügefa ágai számtalan lehetőséget kecsegtetnek, de ha az egyik kapja a több voksot, a másik (a többi) lehetőségre nincs mód.
Az agytekervények labirintusdit játszanak. Bárhogy kanyarodsz, oda lyukadsz ki végül, ahonnan elindultál: önmagadhoz.
Hiába az ösztöndíj, az (irodalmi) elismerések, az űr, ami legbelül van, emészt, és hát "a baj az (is), hogy egyetlen egyház, még a katolikus se tudja teljesen kitölteni az ember életét. Tökéletesen mindegy, mennyit térdepelünk és imádkozunk napjában, a háromszori étkezés továbbra is elkerülhetetlen, csakúgy, mint az, hogy valami állásunk legyen, és a világban éljünk."
A düh, a tehetetlenség is, persze, körbefon. Mintha csak arra lennél kíváncsi "ki ásta föl a játszóteret?!". Ki (mi) az, aki (ami) leradírozta a sima, fiatal bőrről a fényt?
És mégis, melyik ága lenne jobb a fügefának?
A képzelőerő dolgozik. A test azonban élni akar. A lélek költözne már, de az izmok elernyednek, valahányszor tettre kerülne sor.
És végül? Hát, végül "mély lélegzetet vettem, hallgattam szívem jól ismert kérkedő lüktetését. Vagyok, vagyok, vagyok."
Remekművet tartasz kezedbe, olvasó, de légy éber! Esther világa nem a te világod.
[Most aztán több mint biztos, h a föld fenekéből is megszerzem Plath naplóit!]
Most nem a harmóniáról beszélek, csak úgy, az életről. Mi kell emberi létünkhöz? Mindössze étel, ital...?
A szavak, az érintések hiányát vajon mi / ki kárpótolja? Kárpótolhatja? Talán a néha feltörő lázadás, ami aztán akkora erővel robban ki, hogy mindent egyszerre akar. És csak magának. De, ne gondold, hogy meg is kapja... Johannának nem sikerült.
Őrültnek mondják őt. Én áldozatnak. Mindent megkapott az élettől, csak éppen azt nem, ami emberré tesz valakit. Királylány ő, de nem a meséké. Feleség ő, de semmiképp nem élettárs, hitves. Anya ő, de nem a boldog.
Mintha történelem előtti korból pottyant volna elém ez a história. Amikor még nem szóltak egymáshoz az emberek, csak ütöttek. Emberek?! De hiszen, melyik anya csapja fel úgy az állát lányának, hogy az kettéharapja nyelvét?! Pedig csak az érintés egy változatát akarta megkóstolni. Egy másodpercnyi szeletkéjét egy olyan életnek, amiben érintések nélkül sűrűvé válna a levegő -- egyébként.
Királyi familía, de inkább menekülj a koldusok közé, ha teheted, mert ezek itt felfalnak.
Nyisd ki a szemed, és lásd, a halott ősök portréi élőbbnek tűnnek az élőknél.
És fellázadnak a sejtek, és egyszercsak maguknak akarják a (más által) kiválasztott férjet."Házassága az első naptól boldogtalan volt. Mégis nap mint nap újra akarta a férfit, mert akart valakit."
Őrült volt hát Johanna? Kétségtelen, hogy, aki több, mint két évig cirkál halott férjének koporsójával, nem számít normálisnak. Szánnivalóan megrázó az egész. "... gyermek akart lenni, súlytalan áramlás, a legeslegmélyebb elemében is minden szilárd anyagtól mentes, ellenállás nélküli terjedés..." Ez a bolyongás kellett. Neki.
A nyugalom odébb van. Előbb élve meghalni... Aztán végképp.
Beleszédültem ebbe a könyvbe. Nem biztos, hogy törékeny lelkemnek kell ilyen. Nem biztos, hogy azt mondom rá, újra szeretném olvasni a közeljövőben...
Mégis azt mondom, (nagyon) jó könyv! Rövid, tömör, velős. Semmi fölösleges szóáradat vagy szövegkörítés, és mégis minden megtudható...
Nagyon szeretem az orosz irodalmat, mégis mint egy jól bejáratott Moszkvics, Dosztojevszkij után sokáig nem mertem olvasni belőle. A Karamazov testvérek az adu. Sőt, egyik legeslegkedvencebb könyvem ezidáig :)). Pedig orosz irodalmi olvasmányélményeim alapján tudhattam volna, hogy ezt az élményt ha nem is übereli más, de biztosan nem ábrándít ki. Mert van valami sajátos, ami csak rájuk jellemző. Az orosz nevektől elkezdve a finom, szomorkás irónián át a nagyfokú életismeretig...
Ulickaja neve 2009-ig nekem az égvilágon semmit nem mondott. Ebben az évben aztán egy volt kedves kollegám kezembe nyomta A Népszabadság Könyvszemle mellékletének különkiadását, aminek címlapján az írónő. A 2009-es Bp-i Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt. Hol vagyok én Bp.-től?! A prospektust eltettem. A múlt hétig. A kívánságlistámon szereplő Életművésznők elért hozzám, és mondanom sem kell, másfél nap alatt kiolvastam. Nem csalódtam. Sőt!
Történetek és találkozások. Vagy fordítva. Ahogy tetszik.
Zsenya, életének különböző szakaszaiban / stádiumaiban különféle (társadalmi rétegekhez tartozó) nőkkel találkozik. És mindenik elmond egy-egy történetet.
Hat fejezete a könyvnek hat történetet mond el. Mindenik megkapó. Zsenya hallgatja ezeket a meséket, mert kiderül, ezek csak mesék. A történetmondók vágyálmai, ábrándjai. A valóság elferdítései.
Mindannyiszor megrendül a hallgatójuk, de ezeknek a történeteknek a meghallgatása szükségesnek bizonyul, mert némiképp segítséget nyújtanak saját életének rendezésében.
Mindenikben, magáról a főszereplőről is megtudunk kisebb-nagyobb élettöredékeket. Elvált, újra férjhez ment, újra elvált, újra... Aztán az utolsó fejezetben, ami az ő története, kisimulnak a gyűrödések. Zsenya az életet választja. Az újrakezdést. Az életművészetet, ha úgy tetszik.
Nagyon tetszett, és több, mint biztos, hogy Ulickajatól nem csak ez az egy könyv fog árválkodni a polcomon.
Gondolatok:
1. "Te még nem ismersz engem: ha nekem kell valami, én azt a föld alól is előkerítem."
2. "... hangja nem mindennapi volt - elég egyszer meghallani, hogy az ember sohase felejtse el"
3. "... minden őrültségnek akad racionális magyarázata is."
4. "Olyan okos vagy, a legegyszerűbb dolgokat mégse érted."
5. "Minél több választ kapsz, annál több kérdésed is támad."
6. "... mindenféle emberi érintkezésben jelen van az is, hogy el kell viselnünk az ostobaságot és a megbízhatatlanságot... Meg a szinte minden ember mélyén ott rejlő, jól-rosszul titkolt őrültséget..."
7. " - Kedves Zsenya! Hogyan hasonlíthatod a férfit egy vasalóhoz? A vasaló akkor simogat, amikor neked van rá szükséged, a férfi pedig akkor, amikor neki!"
Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1975.
Fordította: Réz Ádám és Vajda Miklós
Rajzok: Szecskó Péter
"Megverték, tudta: de nem törték meg. (...) Buck nem is hódolt be soha..."
Hogy mi mindenre képes az ember az arany miatt! Egyszerre felejti el, honnan indult és mivé lett (közben). Azt hiszi, olyan, mint ő nincs. Kutyákat hajt, uralkodik felettük... Kivétel - persze- mindig akad. John Thornton az egyetlen ember, akit szeretni lehet, és kell is. Ő tudja, hogy a kutya szemébe kell nézni. Azt is, hogy ki mit ad, azt kap.
Ez a könyv (többek között) - szerintem - a természet, az ösztönök (olykor kegyetlen) válaszreakciói a róla vélt (emberi) tudásra.
"Van valamiféle önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. Ez az önkívület fogja el a művészt, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy láng lobogásába; s ezt érezte Buck, amikor az ősi farkasüvöltést hallatva rohant a falka élén az élő táplálék után..."
"Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor, sokszor."
Valahányszor igazán jó könyvet olvasok, kinyújtanám az időt, ha lehetne... Hogy ne legyen vége. Igaz, ami igaz, az ilyen könyve(ke)t sokkal hosszabb ideig is olvasom, és még ha elsőre is, a végén már úgy néz ki, mintha legalább háromszor olvastam volna: minduntalan visszalapozok, részeket és helyeket jelölök benne. Mert érdekelnek a részletek. Kőnig tanár úr is azt mondja az Abigélben: "Mindig a részletek a legizgalmasabbak egy nagy irodalmi műben..."
Cili könyve? A Magdolnáé? Jablonczay Lenkéé? Szabó Eleké? Netalán a Textor Ádámé? Kicsit mindenkié, mondom én... Iszonyúan szép! [És addig, amíg egy könyv képes érzelmileg bevonnia engem is - az olvasót -, nem tudom azt mondani, hogy hidegen hagy. Bizonyára most elfogult is vagyok, tudniilik Szabó Magda kedvenc (magyar) nőíróm.]
Hogy miről szól? A szerző születésétől az érettségiig tartó időszakról (1917-1935). Egy lány szabálytalanságáról, "eszméletlenre pallérozott műveltségéről", a felismeréséről, hogy a hazaszeretet nem holmi komponált cserkészhimnusz-éneklésében nyilvánul meg... És ott van a másik lány élete is. A Trianon-i árváé, akit az apa, Szabó Elek hazavisz, és testvére lesz egyetlen lányának. Ő Cili, aki, ha Márquez szavaival élek, a végén "belehal(t) a szerelembe".
Magdolna a borotvaéles ész, indulatai, igazságérzete, jelenetei, kitalált történetei vs. Cili a "vállalhatatlanul szép", a szelíd, a művészlélek, aki a valóságot akarja...
Önéletrajzi regény, de úgy vélem, akár kortörténet is egyben. Egy olyan korszak története, ahol írott vagy íratlan szabályok árnyékában nyilvánvalóvá válik, mit lehet és mit nem (illetve mit szabad, és mit nem). Dolgozatot írni, szabadon választott téma, de mihelyt valaki egyéni meglátását viszi bele, csúnyán megkapja a magáét. Szeretni és szeretve lenni a legtisztább szerelemmel, de soha beteljesülten, mert jegyző előtt aláírt dokumentum a bizonyíték, hogy a kedvesnek csak a szíve szabad, ő maga fogoly...
Szívszorító az egész, úgy, ahogy van, és egy szóval sem álítom, hogy könnyed olvasmány. Figyelni kell, rá kell hangolódni, hogy még véletlenül se mulasszunk el olykor a sorok között is olvasni. Mert néha erre is szükség van / lehet. Azt gondolom, Szabó Magda ajtói ezek mind mind, amiket halála előtt még sikerült(?) feltárnia, és talán nem csak nekünk, akár önmagának is.
Nincs, ez a történet nincs befejezve, de a folytatást immár sose tudjuk meg... [Ha jól meggondolom, ez az értékelés se teljes, nehéz szavakat illesztenem egymás mellé úgy, hogy közben azt és úgy mondják el, amit olvasás közben éreztem...]
"Zeng édesen: remember! Át téren és időn." (Arany J.)
(Döbbenetes volt felismernem saját magamban is két vonását a szerzőnek, de itt maradjunk most csak egynél: ha valamit nem értek, nem fogadom el. És még valami, ami szintén a könyv kapcsán jutott eszembe: biztos-e, hogy életünknek teljes mértékben mi vagyunk az urai? Hogy csak mi irányítjuk?)
P.S. Szándékosn mellőzöm a tartalmi bemutatást. El kell olvasni :)!
Idézetek (a rengeteg közül néhány):
1. "Nem tudom meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ottfelejtettem a lelkemet."
2. "Olyan szabálytalan voltam, mint maga a szabálytalanság."
3. "Életem minden fontos szereplőjének van a tudatom mélyén valami hívószava, amelynek hallásakor vagy olvasásakor személy áll a fogalom mögé, a férjemet visszahozza minden könyvesbolt, apámat egy mitológiai hős neve, anyámat egy töredék dallam Chopin, Cili hívószava ez: Trianon."
4. "Trianon után, a francia helynév jelszó lett, köznapi beszédünk eleme, s ha a nagyhatalmak, ha bárki, aki illetékes volt az első világháború lezárásában, értelmesen mérlegel, be kell hogy lássa, nincs itt elintézve semmi, elmetszettek egy szálat, ahelyett, hogy elvarrták volna tisztességesen."
5. "... nehezen tudtam felfogni, hogy lehet valami tilos, ha szabadon választható..."
6. "... mi is úgy jövünk a világra, ahogy a kismacskák, úgy is kerülünk anyánk testébe, ahogy az állatvilág jelzi, az odakerülés feltétele a legnagyobb emberi élmények egyike, a szerelem."
7. "... vigyázz, ne mérd tudásszintjével egy férfi tisztességét..."
"... az indián olyan, mint a vad, amely megőrizte éles érzékeit." - mondja Winnetou, az apacsok nagyfőnöke. Szimpatikus szereplő, sőt, valószínű, ha kamaszként olvastam volna, szerelmes lettem volna bele. Kedvenc magyar írónőmmel az élen, elképzelhető, hogy ezt a jellemet kerestem volna "minden férfi" személyében. (L. Szabó Magda: Für Elise, 136.)
Kaland kalandot ér ebben a könyvben. Mintha mesét olvastam volna, önkéntelenül párhuzamot vontam a két műfaj között. A jó győzedelmeskedik, a gonosz, a rossz meg elnyeri méltó büntetését. Különféle indiántörzsek táborába kukkanthatunk be, beszédes neveik, kalumetes szertartásaik bizonyára nem hagyják hidegen az ifjú olvasó(ka)t. Szívesen megnéztem volna közelebbről is musztángjaikat, wigwamjaikat :)).
Gördülékeny olvasmány. Kellemes kikapcsolódást ígért, és ezt meg is kaptam.
Idézetek:
1. "Amit eddig tanultál, az semmi. Amit tudsz, még kevesebb."
2. "Nem vagyok oly ostoba, hogy lehetetlen dolgokra fecséreljem az időt."
3. "... azt a nézetet vallottam, annál érettebbé lesz az ember, minél több kötelességet kell teljesítenie."
4. "... az igazi kincs a lélek gazdagsága, a szellem kiteljesítése. Az igazi kincs az, amit szívében halmoz fel az ember."
Nem nem, ez nem Kundera. De a most-ból nézve, nevetséges(sé vált) szerelem. Az enyém. És főleg a múlté.
Az ajándékkal elkéstem. Miután már beszéltem néhány olvasmányélményemről neki, mindre (majdnem mindre) bólintott: izgalmas lehet ez is. Meg az is. Elolvasná. A Suutari-könyvemből, frissen kiolvasva, ex libris lett. Az idő telt, de egyszer sem láttam, hogy a könyvstóc aljából felülkerült volna.... Na igen, az időhiány. Amit állítólag én (is) rabolok (raboltam). Így nem lehet olvasni. Udvarolni is, olvasni is nem lehet. Napközben? Hajaj. Akkor aztán végképp nem. Azt se tudjuk, mi minden van még elintéznivaló...
És így kezdődött. Pénzem nem volt, de gondoltam egy merészet. Kézbevettem egy vastag füzetet, és elkezdtem beleírogatni az olvasott könyveimet (értékelések, idézetek). Elláttam dedikációval, és arra gondoltam, azúrkék (mert a kék a kedvence) papírba csomagolom, fehér szalaggal átkötöm, és ez lesz az én szülinapi ajándékom neki. Nem sikerült a terv. (Van ez így néha.) Pont a szülinapra nem lett kész, és csupán négy napon múlott, de addigra már nem volt kinek odaadnom. Egyébként is, hogy is képzeltem, mit gondoltam? Hogy örülni fog neki?!
Hoppá! Hiszen nekem van már blogom, és olvassa (talán). És szépen, lassan elkezdtem bemásolni a füzet tartalmát...
Így született a könyvesblogom. Egy elkésett ajándék(ból). Nagyon örülök neki, mert azóta már új bejegyzésekkel bővült az ajándékom, ami lehetővé teszi, hogy minden évben gazdagabb és gazdagabb legyen. Csak azzal a különbséggel, hogy ez mostmár mindenkié (aki fogadja, persze), és bármilyen furcsa, legfőképp az enyém. (Én mindenképp gazdagabb lettem!)
Ez nagyon...! És ha kamaszként olvastam volna, akkor aztán nagyon-nagyon... :))!
Mit lehet(ne) róla mondani? Ha Micimackó vagy A kis herceg remekmű, úgy a Tüskevár sem hiányozhat a polcról. Ráadásul magyar.
Fekete István értett az ifjúság nyelvén, ez kétségtelen. De értett a természethez is. Vagy a természetet értette?
Olyan világot mutat be, amitől az embernek kedve támad batyut kötni, egy pár gumicsizmát szerezni (netán messzelátót, kamerát) és elindulni. Egyelőre a berekbe. A madarak világába. Oda, ahol a természet törvényei érvényesek. Oda, ahol a szabadság fogalma más értelmezést kap. Oda, ahol nem hozzánk alkalmazkodnak, hanem minekünk kell alkalmazkodni. Mert így van rendjén. Ebben a világban így.
Kedvencem Gergő bácsi, aki "nem angyal, hanem ember, de talpig ember, és ennél többet nem kívánhat senki." Fantasztikus egyéniség. Két hónap alatt férfit faragott Tutajosból. A nyaralás végén a fiú "...ha azt mondta: igen, az igen volt, és ha azt mondta nem, az nem. Egyszerű lett..."
Megtanulta - Bütyökkel együtt -, hogy mivel tartozik önmagának és a kis közösségnek, hogy az egyensúly ne törjön meg. Megtanulta, hogy vigyázni kell a hasznos és káros megállapításokkal, különösen a természetben... És egyebeket is megtanult.
És persze látta... Látta, ahogy az első szerelem elkapja barátját. Hogy ez a valami érzékenyebbé teszi a lelket...
Csodálatos ifjúsági regény. Ha (majd leendő) gyerekem már akkora lesz, ne felejtsem majd pedzeni neki, hogy ez bizony kihagyhatatlan!
Idézetek:
1. "- Jól figyelj ide, fiam... Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad."
2. "... minden változásnak jelentősége van, és ez lehet jó, és lehet rossz..."
3. "Gyula elgondolkozik, és valami rendkívüli egyszerűséget, törvényszerűséget lát - vagy inkább érez - a dolgok rendjében, ami már annyira természetes, hogy nem is törvény. A rigó mást és máskor nem is mondhat, mint amit mond, és egy madár sem, egyetlen élőlény sem mondhat mást, mint amit érez, csak - igen -, csak az ember."
4. "Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára, de ez is csak akkor lesz tartós, ha a változtatásban a természet feltételeit elgogadja..."
5. " - A jót is szokni kell - bólintott Matula -, mert hiába a libacomb, ha nem harap bele az ember."
6 . "Ült a két gyerek a lámpavilágos estében, és nem értették a szerelmet, és nem gondolhattak arra, hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. Aki szerelmes, azért, mert szerelmes, aki pedig nem szerelmes, azért, mert nem szerelmes."
7. "– Megcsókoltad?
– Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna.
– Hát ha szeret?
– Imád!
– Te jóisten, ezt nem értem.
– Én sem."
