A Titanic pusztulása (A night to remember)

Walter Lord

"1 óra 55-kor eresztették le a négyest (...). Már csak egyetlen csónak volt hátra..., negyvenhét férőhellyel - 1600 ember számára."


"A csónakokból minden szem a Titanic felé tekintett. Magas árbocai, négy óriási kéménye feketén rajzolódott ki a tiszta kék éjszakában. A kivilágított sétafolyosók, az ablakok sárgán fénylő sora, rengeteg ember a korlátok mentén; a csónakból jól lehetett hallani a ragtime ütemeit az éjszaka csendjében. Hinni sem akarták a menekülők, hogy végveszélybe került az óriás: mégis, ők kint vannak a tengeren, a gigász orra pedig mind mélyebben merül a vízbe. "


1912 április 10-én indult első útjára minden idők egyik legimpozánsabb óceánjárója, a Titanic. Azon a napon még senki sem álmodta, hogy ez az útja egyben az utolsó is. 
1912 április tizenötödikére virradó éjszaka elsüllyedt. Azt gondolom, nincs ember, aki ne hallott volna már róla. Ez az "elsüllyeszthetetlen" hajó történelmet írt. Társadalmi, osztálybeli megkülönböztetések, határvonalak élét tompította (vagy meg is szüntette). Sérült lelkeket hagyott és (akár) soha meg nem találtakét. 


Szinte 40 perc telt el az ütközéstől, hogy leadták az első - akkor érvényben levő - CQD nemzetközi segélykérő jelzést (MGY a Titanic hívójelével). És több mint egy óra (12h 45'-kor) az SOS-jelzést. 
Az időt azonban nem lehetett visszafordítani. Legalább este 11-ig sem, amikor az utolsó figyelmeztetés érkezett a Californian-ról, hogy jégveszély van. Ez lett volna a hatodik(!) figyelmeztetés április 14-én. Ugyan! Ekkora acéltömeget "az Úristen se tudna elsüllyeszteni". Elképzelhetetlen, hogy olyan sérülés érje, ami keményen kikezd öt (és aztán a többi tizenegy) zárórekesszel. Nos, megtörtént. 11h 40-kor bekövetkezett az ütközés és 2h 20-kor a gigász eltűnt a föld színéről. Április 17-én a Carpathia mindössze 705 (más adatok szerint 712) túlélővel (a 2205/22XX? utasból) érkezett New Yorkba.


Eszméletlen sok kérdést von(t) maga után. Részemről is megtoldanám eggyel (mondjuk): milyen alapon vélték magukat istennek, hogy elsüllyeszthetetlennek tartották, hogy megbíztak több tonna acéltömegbe? 
Azt gondolom, az arrogancia netovábbja volt egyrészt... Másrészt pedig azt merem megkockáztatni, Isten(i) provokáció. Nem hiszem, soha nem is hittem, hogy ember legyőzheti a természetet. 
Mindenesetre olyan leckét adott a huszadik századnak, hogy mindmai napig nem hagyja nyugton a tudományt (tudósokat, rokonokat, történészeket.....) A válaszok (jórésze) pedig azóta is várat(nak) magukra. 


2012 április 15-én olvastam. A magam részéről ezzel és egy imával emlékeztem meg...





Közelebb Tehozzád, Istenem (evangélikus ford.)
(Nearer, my God, to Thee)


Hadd menjek, Istenem, mindig feléd,
Fájdalmak útjain mindig feléd!
Ó, sok keresztje van, de ez az én utam,
Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.


Ha este száll reám, s csöndes helyen
Álomra hajtanám fáradt fejem:
Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,
De álomszárnyakon szállok feléd.


Szívemtől trónodig - mily szent csoda! -
Mennyei grádicsok fényes sora.
A szent angyalsereg mind nékem integet.
Ó, Uram, hadd megyek én is feléd!


Az álom s éj után kél újra fény,
Új hittel a követ megáldom én.
Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem,
Uram, hozzád vigyem, mindig feléd!


Csillagvilágokat elhagyva már, 
Elfáradt lelkem is hazatalál.
Hozzád ha eljutok, lábadhoz roskadok,
Ott majd megnyughatom örökre én!

Kossuth Kk.,  Bp., 1983.

Fordította: Róna Ilona

Néhány érdekesség:

• in memoriam
• a Big Picture galériája
• Eva Hart túlélő visszaemlékezése
• állítólag 13 székely áldozata is volt
• a National Geographic megemlékezése

A Pendragon legenda

Szerb Antal

" - Mondja, uram - kérdezte útközben, kissé zavartan. - Ön ugyebár egy gaz német?
 - Nem. Magyar vagyok.
 - Magyar?
 - Magyar.
 - Az mi? Az egy nemzet? Vagy most maga kigúnyolja tudatlanságomat?
 - Szó sincs róla. Becsületszavamra, nemzet.
 - És hol laknak azok a magyarok?
 - Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
 - Ugyan kérem... Ezeket az országokat Shakespeare találta ki."






A szakirodalom szerint Szerb viszonylag sok konvenciót emelt át más (világirodalmi viszonylatban is ismert) detektívregény(ek)ből (pl. Sherlock Holmes). Akárhogy is van, valamiféle elvárás jelenik meg a legendában, a gyilkosság nyomozására a főszereplőt hívják, aki - mint tudjuk - kvázi belecsöppent csupán ebbe a titokzatos walesi milliőbe. 
Nagyon izgalmas, szinte érzékelhető, ahogy grafikonszerűen csodaszerű dolgok, mitológiaképző elemek racionális magyarázatot kapnak, felerősödnek, aztán szépen lassan ezekről a magyarázatokról kiderül, hogy nem válnak be, nem működnek. 


A rózsakeresztesek, szabadköművesek rejtélyes szálai révén / okán a nyomozás mintegy átcsap a titok-kiderítő akcióba. 
Sejtelmes, ironikus, szarkasztikus párbeszédek, mondatok teszik még inkább izgalmassá ezt az 1934-ben megjelent különleges regényt. Ne felejtsük el a humort sem, persze. Nagyon jó. Nem lehet unatkozni olvasás(a) közben. Ugyanakkor gördülékeny, olvasmányos.

Ezzel a fess szemüveges fiatalemberrel (Szerb A.) való találkozásom nem éppen a legelső, és több mint biztos, nem is az utolsó. Nagyszerűt alkotott, és csak ajánlani tudom mindenkinek.  

Kriterion Kk., Bukarest, 1979.

Az órák

Michael Cunningham

Virginia Woolf (Nicole Kidman, Az órák, 2002.)

"Nincs időm leírni terveimet. Sok mindent mondhatnék Az órákról és a felfedezésemről; gyönyörű barlangokat ások ki a hőseim mögött. Azt hiszem, ez pontosan azt eredményezi, amit akarok; emberséget, humort, mélységet. Arra törekszem, hogy a barlangok összefüggő rendszert alkossanak, és mind a jelen pillanatban kerüljön napvilágra."
(Virginia Woolf, naplója, 1923. augusztus 30.)










Micsoda móka! Micsoda pezsgés! Pazar júniusi délelőtt. Egyetlenegy nap, ahol a terek elosztója az idő (és fordítva). Összefüggő szálak, különc asszonyi létek, sodrodó és kapaszkodó gondolatok egymásutánja. Sorsok. Kérdések és valami titokzatos látatlanba révedő tekintetek. Az órák, igen, az idő fűzi össze Virginiat (1923) Clarissaval (XX. sz. vége) és Lauraval (1949). És egy könyv sorai, amik kibírták az időt, hogy életeket kössenek össze különböző terekben. 
A látszat a józan megfontoltságot beszéli be környezetének, a valóság másról szól. A tehetetlenségről. A múltról, ami nem változtatható. A jelenről, amibe felhalmozódtak letűnt órák, percek megválaszolatlan kérdései...


Különös regény. Különös szereplők. Azt gondolom, mind különcök vagyunk a magunk módján. Lebegünk vagy vergődünk időnként éppúgy, mint ezek a nők a regényben. 
Lenyűgözőnek tartom, ahogy egymásba kapaszkodnak és ugyanakkor megőrizni látszanak a távolságot egymás között ezek az életek. 


A Stephen Daldry rendezésében készült film a könyvről egyik nagy kedvencem.     Úgy tűnik valamiért nagyon szeretem az olyan alkotásokat, amik nem szabályosak, amikben az idősíkok folyamatosan játszanak egymással és velem. 


Mégis, mennyi és mi kell ahhoz, hogy valaki kövekkel a zsebében besétáljon a folyóba? Miféle erők és késztetés képes mozgósítani valakit, hogy előtte még olyan levelet fogalmazzon, olyan világban, ahova elszántan nem akar többé tartozni? 
Azt hiszem, innen kezdve, teljesen más szemmel kell és fogom tudni nézni/látni Virginiát. Nem feltétlenül a megértés szintjéről beszélek, annál inkább a szellemiségéről, ahogy látni vélem, amikor perceket tölt azzal, hogy legjobb tollát kiválassza, aztán nagy sokára megszülessen az első mondata. 

Ulpius-ház  Kk., Bp., 2006.

Fordította: Tótisz András

Mama

Nem tudott sírni. Mégis van, aki azt mondja, látta, mintha arcán könny simult volna szorosan a ráncárkokhoz. Kétszer. Amikor egy kora tavaszi hajnalon megszülettem és közvetlenül azelőtt, hogy fehér lepedővel takarták volna le testét.

folyt. köv.