(Nobel-előadás)
Herta Müller
Elhangzott Stockholmban 2009. december 7-én
"VAN ZSEBKENDŐD?, kérdezte anyám minden reggel a kapuban, mielőtt kiléptem az utcára. Nem volt, és mivel nem volt, visszamentem a szobába, és hoztam egy zsebkendőt. Egyik reggel sem volt, mert minden reggel vártam erre a kérdésre. A zsebkendő volt a bizonyíték arra, hogy anyám óvott engem reggelente. A nap többi órájában önmagamra voltam utalva. A kérdés, hogy VAN ZSEBKENDŐD?, a gyöngédség közvetett jele volt. Egy közvetlen jel egyenesen kínos lett volna, ilyesminek nem volt helye a parasztok világában. A szeretet egy kérdésbe öltözött. Csak így, szárazon volt kimondható, hatátozottan, parancsoló hangsúllyal, hasonlóan egy művelethez munka közben. Az, hogy a hang nyers volt, csak kihangsúlyozta a gyöngédséget. Minden reggel kimentem a kapuig, előbb zsebkendő nélkül, másodszorra zsebkendővel. Csak utána léptem ki az utcára, mintha anyám is velem jött volna a zsebkendővel együtt.
Húsz év múlva már hosszú ideje magam voltam a városban, fordító egy gépgyárban. Ötkor keltem, fél hétkor kezdődött a munka. Reggelente hazafias dalokat harsogott a hangszóró a gyárudvaron. Ebédszünetben munkáskórusokat, de a munkások csak ettek, tekintetük üres volt, kezük olajos, ételük újságpapírba csomagolva. Evés előtt a szalonnadarabról a nyomdafestéket levakarták. Két év telt el lassú egyhangúságban.
A harmadik évben megszakadt a napok egyformasága. Egy hét leforgása alatt háromszor jelent meg kora reggel egy szikrázóan kék szemű, darabos férfi az irodámban, egy kolosszus a titkosrendőrségről.
Első alkalommal álltában hordott le, aztán távozott.
Második alkalommal levette viharkabátját, a szekrénykulcsra akasztotta, és leült. Azon a reggelen hoztam néhány tulipánt hazulról, vázába tettem őket. Figyelmesen nézett, aztán megdicsért szokatlan emberismeretemért. A hangja behízelgő volt. Kellemetlenül éreztem magam. Dicséretét visszautasítottam, és biztosítottam affelől, hogy a tulipánokon kiismerem magamat, de az embereken nem. Aztán karjára vette a viharkabátot, és elment.
Harmadik alkalommal ő leült, én pedig állva maradtam, mivel az aktatáskáját a székemre tette. Nem mertem letenni a földre. Ostobának nevezett, munkakerülőnek, szajhának, kivert kutyának. A tulipánokat félretolta, az asztal szélére. Az asztal közepére egy üres papírlapot és egy tollat tett. Rám mordult, hogy írjam. Én állva írtam, amit diktált: a nevem, a születési dátumom, a címem. Azután, hogy… senkinek, se rokonomnak, sem más, hozzám közelállónak nem beszélek arról… és itt következett a félelmetes szó: colaborez, azaz együttműködöm velük. Ezt a szót már nem írtam le. Letettem a tollat, és az ablakhoz léptem, néztem a poros utcát odakint. Nem volt leaszfaltozva, tele gödörrel és lerobbant házakkal. Ezt a nyomorúságos utcát ráadásul Strada Gloriei-nek, vagyis a Dicsőség utcájának nevezték. A Dicsőség utcáján a csupasz eperfán egy macska ült. A szétroncsolt fülű gyári macska volt az. Fölötte függött a korai nap, mint egy sárga dob. Azt mondtam: N-am caracterul. Nem olyan a jellemem. Kifelé mondtam ezt, az utcának. A jellem szóra az állambiztonsági hivatalnok dührohamot kapott. Összetépte a lapot, és a darabjait a földre dobta. Valószínűleg rájött, hogy főnökének bizonyítania kell a toborzási kísérletet, mert lehajolt, összegyűjtötte a fecniket, és bedobta őket az aktatáskába. Aztán mélyet sóhajtott, és kudarca tudatában a falhoz vágta a vázát a tulipánokkal. A váza összetört, és úgy csikorgott, mintha foga lett volna a levegőnek. Az aktatáskával a hóna alatt, halkan mondta: Ezt meg fogod még bánni, a folyóba fojtunk. Így válaszoltam, mintegy magamnak: Ha ezt aláírom, nem élhetek békében önmagammal, és véget kell vetnem az életemnek, akkor már jobb, ha ti teszitek meg. Ekkor az iroda ajtaja már nyitva volt, és ő elment. Kint, a Dicsőség utcáján a macska átugrott a fáról a háztetőre. Az ág himbálódzott, mint egy trambulin.
Másnap kezdődött a meghurcoltatásom. El kellett tűnnöm a gyárból. Minden reggel fél hétkor jelentkeznem kellett az igazgatónál. Ott ült vele minden reggel a szakszervezet elnöke és a párttitkár is. Mint ahogy annak idején anyám kérdezte, hogy: Van zsebkendőd? – ugyanúgy tette fel az igazgató minden reggel a kérdést: Találtál más munkát? Én minden alkalommal ugyanazt válaszoltam: Nem keresek más munkát, szeretem itt a gyárban, legszívesebben nyugdíjazásomig itt dolgoznék.
Egyik reggel vaskos szótáraimat a folyosó padlóján találtam az ajtó mellett. Benyitottam, az asztalomnál egy mérnök ült. Ezt mondta: Itt kopogtatni szokás, mielőtt bejön az ember. Én ülök itt, s neked itt nincs semmi keresnivalód. Haza nem mehettem, hiszen azáltal ürügyet szolgáltattam volna arra, hogy igazolatlan hiányzás miatt elbocsássanak, most méginkább meg kellett jelennem a munkahelyemen, semmiképp sem hiányozhattam.
A barátnőm, akinek hazafelé menet, a Dicsőség utcáján mindent elmeséltem, kezdetben helyet szorított nekem az íroasztalánál. Ám egyik reggel az iroda ajtaja előtt várt, és ezt mondta: Nem engedhetlek be, mindenki azt mondja, spicli vagy. A zaklatást alulról indították, a gyanút a munkatársaim között hintették el. Ez volt a legrosszabb. A támadásokat ki tudja védeni az ember, a rágalommal szemben viszont tehetetlen. Minden nap felkészültem mindenre, még a halálra is. De ezzel az álnoksággal nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam semmiképp elviselni. A rágalom tetőtől talpig bemocskol egy embert, megfojtja, mert képtelen védekezni ellene. A kollégáim szemében éppen az voltam, amit megtagadtam. Ha besúgóvá váltam volna, gyanútlanul bíztak volna bennem. Lényegében azért büntettek, mert megkíméltem őket.
Mivel ebben a helyzetben nem hiányozhattam, de irodám nem volt, s a barátnőm sem engedhetett be a sajátjába, tanácstalanul álltam a lépcsőházban. Jártam le-fel a lépcsőkön, s hirtelen ismét anyám gyermeke voltam, mert VOLT NÁLAM ZSEBKENDŐ. Leterítettem az egyik lépcsőfokra az első és második emelet között, szépen kisimítottam, és ráültem. A vaskos szótárat a térdemre tettem, és fordítottam a hidraulikus gépek leírását. Én magam egy rossz vicc voltam a lépcsőn*, az irodám pedig egy zsebkendő. Ebédszünetben a barátnőm leült mellém a lépcsőre, és együtt ettünk, mint korábban az ő szobájában és még azelőtt az enyémben. A hangszórókból most is, mint mindig, a nép boldogságáról énekeltek a munkáskórusok. Evett és sírt miattam. Én nem. Keménynek kellett lennem. Még sokáig. Végtelenségnek tűnő pár hétig, amikor is elbocsátottak.
Abban az időben, amikor egy rossz vicc voltam a lépcsőn, utánanéztem a szótárban, mi függ össze a LÉPCSŐ szóval: az első lépcsőfokot úgy hívják KEZDŐFOK, az utolsót úgy, hogy KILÉPŐ. A vízszintes lépcsőfokok két oldalról a LÉPCSŐPOFÁKBA vannak beillesztve. A két lépcsőfok közötti részt pedig LÉPCSŐSZEMNEK nevezik. S az olajos hidraulikus gépek alkatrészei között olyan szép szavakat találtam mint: FECSKEFARK, HATTYÚNYAK, a csavart pedig az ANYACSAVAR tartja. Meglepett a lépcsőrészek nevének költőisége, a technikai nyelv szépsége. LÉPCSŐPOFA, LÉPCSŐSZEM – a lépcsőnek tehát arca van. Építsen fából, kőből, betonból vagy vasból az ember, a legmerevebb dolgoknak, a halott anyagnak olyan neveket ad, ami a saját húsára emlékezteti, a testrészeit személyesíti meg. Vajon nem úgy van-e, hogy a technika tudói számára a kemény munka csak e rejtett gyöngédség segítségével válik elviselhetővé? Vajon nem ugyanaz az alapelve minden munkának minden szakmában, mint anyám kérdésének a zsebkendőt illetően?
Gyermekkoromban volt otthon egy zsebkendős fiók. Abban két sorban, három-három stószban álltak:
Bal oldalon a férfizsebkendők apám és nagyapám számára.
Jobbra a női zsebkendők anyám és nagyanyám számára.
Középen az én gyermekzsebkendőim.
A fiók családi portré volt, zsebkendő-formátumban. A férfizsebkendők voltak a legnagyobbak, sötét színű, barna, szürke vagy bordó csíkkal a széleken. A női zsebkendők kisebbek voltak, világoskék, piros vagy zöld csíkkal. A gyerekzsebkendők voltak a legkisebbek, csíkok nélkül, sarkukban fehér négyszög valamilyen festett állattal vagy virággal. Mindhárom fajtából voltak hétköznapi zsebkendők, az első sorban, és vasárnapiak a hátsó sorban. Vasárnap a zsebkendőnek találnia kellett, még ha nem is látszott, az öltözettel.
Semmilyen más tárgy, még saját személyünk sem volt fontosabb a zsebkendőknél. Univerzálisan használhatók voltak: nátha esetén, orrvérzéskor, sebzett kézre, könyékre és térdre, síráskor, vagy harapdálhatók voltak a sírást elkerülendő. A homlokra tett, hideg nedves zsebkendő enyhítette a fejfájást. Négy sarkára kötött csomóval fejfedőként szolgált napsütés vagy eső ellen. Ha valamit meg akart jegyezni az ember, emlékeztetőül bogot kötött a zsebkendőjére. Nehéz táskák cipelésekor a kezére tekerhette. Lengetni lehetett búcsúzáskor, amikor a vonat elindult az állomásról. S mivel a vonatot románul TREN-nek nevezik, s a könnyeknek bánsági dialektusban TRÄN a neve, az én fejemben a vonatkerekek csikorgása mindig is a sírásra hasonlított. Ha a faluban meghalt otthon valaki, zsebkendővel kötötték fel az állát, hogy a száj csukva maradjon akkor is, ha a test már megmerevedett. Ha az útszélen a városban holtan esett össze valaki, mindig akadt egy járókelő, aki zsebkendővel takarta le a halott arcát – ily módon a zsebkendő a halottnak nyugalmat adott.
Forró nyári napokon estefelé a szülők kiküldték a gyerekeiket a temetőbe virágot öntözni. Kettesével, hármasával jártak sírról sírra. Azután leültünk a kápolna lépcsőjére, s néztük a sírokról felszálló apró ködfelhőket. Lebegtek egy ideig a fekete légben, aztán eltűntek. Számunkra a halottak lelkei voltak. Állatfigurák, szemüveg, flaskák és csészék, kesztyűk és zoknik. És itt-ott egy-egy fehér zsebkendő az éjszaka fekete szegélyével.
Később, amikor Oskar Pastiorral folytattam beszélgetéseket abból a célból, hogy a szovjet munkatáborba való deportálásáról írjak, egyik alkalommal elmesélte, hogyan kapott egy idős orosz anyától egy hófehér batiszt zsebkendőt. Lehet, hogy szerencsétek lesz, neked és a fiamnak, s hamarosan hazakerültök, mondta az orosz asszony. A fia Oskar Pastiorral egyidős volt, s otthonától ugyanolyan távolra szakadt, mint ő, csak ellenkező irányba, egy bűntetőosztagba. Oskar Pastior éhező koldusként kopogtatott az asszony ajtaján, egy darab szenet szeretett volna elcserélni néhány falat ételért. Beengedte a házba, és meleg levest adott neki, s mikor az orra a levesbe csepegett, akkor a fehér batiszt zsebkendőt, amit még senki sem használt. A zsebkendő, azsúrozott szegélyével, a selyemfonallal gondosan hímzett ágacskákkal és csokrocskákkal, maga volt a szépség, ami egyidejűleg átölelte és megsebezte a koldust. Keverék volt, egyrészt batisztból való vigasz, másrészt selyem ágacskákkal és csokrocskákkal díszített mérce, amely azt mutatta, hogy milyen mélyre süllyedt. Oskar Pastior is keverék volt az asszony számára: világtól elfordult koldus ebben a házban, illetve elveszett fiú valahol a nagyvilágban. Ez a kettősség egyrész vigaszt jelentett számára, másrészt túl magas követelményeket támasztott vele szemben. Az asszony, aki ezt a gesztust tette felé, maga is két személy volt egyben: egy idegen orosz asszony, de ugyanakkor egy aggódó anya, aki felteszi a kérdést: VAN ZSEBKENDŐD?
Amióta a történetet ismerem, bennem is megfogalmazódott egy kérdés: vajon ez a VAN ZSEBKENDŐD? mindenütt érvényes-e, átfogja a fél világot a hó csillogásában, a fagy és az olvadás között, hegyek és sztyeppék között, határokon keresztül, egészen a büntető- és munkatáborokkal teleszórt óriási birodalomig? Esetleg elpusztíthatatlan ez a VAN ZSEBKENDŐD?, nem fog rajta sem a sarló, sem a kalapács, sem az átnevelő táborok.
S bár évekig beszéltem románul, csak az Oskar Pastiorral folytatott beszélgetéseim során ötlött eszembe, hogy a zsebkendőt románul BATISTÁ-nak nevezik. Ismét ez az érzéki román nyelv, amely szavait kényszerű egyszerűséggel a dolgok szívébe hajtja. Az anyag nem tesz kitérőt, önmagát zsebkendőként kezeli, mint a BATISTA szóban. Mintha minden zsebkendő mindenkor és mindenütt batisztból lett volna.
Oskar Pastior a zsebkendőjét relikviaként őrizte: egy kettős anya ajándékát kettős fiának. Az öt lágerév elteltével hazavitte. Miért? Azért, mert a fehér batiszt zsebkendő reményt jelentett és félelmet. Ha az ember lemond a reményről és a félelemről, akkor meghal.
A fehér zsebkendőről folytatott beszélgetést követően, fél éjszakán keresztül egy kollázst ragasztottam fehér lapra Oskar Pastiornak:
Itt pontok táncolnak mondja Bea
Bejössz talpas pohárban tejjel
Fehér szennyes szürkészöld kádban
Utánvét esetén kiegyenlíted
Majdnem minden anyag
Nézd csak
Az utazás maga vagyok és
A cseresznye a szappantartóban
Ne beszélj soha idegen férfiakkal és
A központon keresztül
Mikor a rákövetekző héten elmentem hozzá, és neki akartam ajándékozni a kollázst, azt mondta: Akkor oda kell még ragasztanod azt is, hogy OSKÁRNAK. Én azt válaszoltam: Amit neked adok, az a tiéd. Hiszen tudod. Azt mondta erre: Oda kell ragasztanod, lehet, hogy a lap nem tudja. Hazavittem és ráragasztottam: Oskárnak. S újra nekiajándézoztam következő héten, mintha első alkalommal visszafordultam volna a kapuból, zsebkendő nélkül, s másodszorra zsebkendővel visszatértem volna ugyanoda.
Zsebkendővel végződik egy másik történet is:
A nagyszüleim fiát Matz-nak hívták. A harmincas években Temesvárra küldték kereskedőinasnak, hogy a család gabona- és gyarmatáru kereskedését átvehesse. Az iskolában birodalmi németek voltak a tanárok, igazi nácik. A tanfolyam végeztével Matz-ot valószínűleg kereskedőnek is, de elsősorban nácinak képezték ki – szisztematikus agymosással. Matz-ból a tanfolyamot követően meggyőződéses náci lett, mintha kicserélték volna. Antiszemita jelszavakat üvöltözött, megközelíthetetlen volt, akár egy debilis. Nagyapám többször rendre utasította. Egész vagyonát zsidó üzletfelei baráti hiteleinek köszönhette. S amikor ez sem segített, többször felpofozta. Matz azonban elvesztette a józan eszét. A falu ideológusának szerepét játszotta, zaklatta a vele egykorúakat, akik igyekeztek elkerülni a frontszolgálatot. Irodai munkát végzett a román hadseregben. Ám az elmélettől a gyakorlat felé vezetett az út, önkéntesként jelentkezett az SS-be, a frontra akart kerülni. Néhány hónap múlva hazajött megházasodni. A fronton tapasztalt háborús bűncselekmények jobb belátásra bírták, s egy érvényes varázsige segítségével otthagyta néhány napra a háborút. A varázsige házasodási szabadság volt.
Nagyanyámnak két fényképe volt a fiáról, Matz-ról, egy fiók legalján: egy esküvői és egy halotti kép. Az esküvői képen egy fehérbe öltözött menyasszony áll, tenyérnyivel magasabb nála, törékeny és komoly gipszmadonna. Fején viaszkoszorú, mint behavazott levéldísz. Mellette Matz náci egyenruhában. Ahelyett, hogy vőlegény lenne, katona. Egy házasodó katona és egy utolsó honvéd. Alig került vissza a frontra, jött a halotti fénykép. Rajta a legutolsó katona, akit egy akna darabokra szakított. A halotti fénykép tenyér nagyságú, fekete szántóföld közepén egy fehér vászondarabbal, rajta egy kis, szürke emberhalommal. A feketeségben olyan kicsi a vászondarab, mint egy gyermekzsebkendő, aminek a közepén egy bizarr rajz található. Nagyanyám számára is keverék volt ez a fénykép: a zsebkendő közepén egy halott náci, az emlékezetében egy élő fiú. Ezt a kettős értelmű képet nagyanyám az évek során az imakönyvében őrizte. Minden nap imádkozott. Valószínűleg az imái is kétértelműek voltak. Valószínűleg követték azt a szakadékot, ami a szeretett fiú és a megszállott náci között tátongott, s elvárta az Úristentől, hogy spárgába lemenjen: a fiát szeresse, és a nácinak megbocsásson.
Nagyapám az első világháborúban volt katona. Tudta, miről beszél, amikor Matz fiára vonatkozóan keserűen megállapította: Igen, amikor a zászlók lobognak, belecsúszik az értelem a trombitába. A figyelmeztetés a következő diktatúrában is – amelyben magam éltem – érvényes volt. Naponta láthattuk, hogyan csúszik be a kis és nagy profitőrök értelme a trombitába. Elhatároztam: én nem fújom a trombitát.
Gyerekként azonban kénytelen voltam megtanulni harmonikázni. Mert a házban ott volt a halott katona, Matz harmonikája. A harmonika szíjai túl hosszúak voltak számomra. Azért, hogy ne csússzanak le a vállamról, a harmonikatanár összekötözte őket egy zsebkendővel a hátamon.
Mondhatnók, hogy a legkisebb tárgyak, legyen az trombita, harmonika vagy zsebkendő, egymáshoz kapcsolják a legkülönbözőbb dolgokat az életben. Hogy a tárgyak körbejárnak, s különbözőségükben van valami, ami reagál az ismétlésekre – egy ördögi kör. Ezt lehet gondolni, de nem lehet mondani. De amit nem lehet elmondani, azt le lehet írni. Mert az írás néma cselekvés, olyan munka, ami a fejtől a kézhez vezet. A szájat kihagyjuk. A diktatúrában sokat beszéltem, főleg azért, mert elhatároztam, hogy a trombitát nem fújom. Az, hogy beszéltem, legtöbbször kibírhatatlan következményekkel járt. Ám az írás a hallgatással kezdődött, ott a gyár lépcsőjén, ahol magammal többről kellett megegyeznem, mint amit elmondani lehetett. Ami történt, nem volt szavakba foglalható. Legfennebb apró függelékek formájában, de nem teljességükben. Azt csak a fejemben tudtam némán betűzni, a szavak ördögi körében, írás közben. A halálfélelemre életszomjjal reagáltam. Szomjaztam a szavakat. Csak a szavak kavargása tudta kifejezni az állapotomat. Lebetűzte azt, ami a szájjal nem volt kimondható. Ott bolyongtam a szavak ördögi körében, az események nyomában, amíg valami egy olyan változatban jelent meg, amivel korábban nem találkoztam. A valósággal párhuzamosan működésbe jött a szavak pantomimja. Ez nem veszi figyelembe a reális dimenziókat, a fontos dolgokat öszszezsugorítja, a mellékeseket kitágítja. A szavak ördögi köre az átélteknek hamarjában egy elvarázsolt logikát kölcsönöz. A pantomim rabiátus, félénk marad; egyidejűleg szenvedélyes és unott. A diktatúra témája önmagából adódóan jelen van, mivel valaminek a magától értetődő volta soha vissza nem hozható, ha egyszer attól megfosztják. A téma implicite ott van, de hatalmukba kerítik a szavak. Oda csábítják a témát, ahova akarják. Semmi sem stimmel, és minden igaz.
Amikor rossz vicc voltam a lépcsőn, ugyanolyan egyedül voltam, mint amikor gyermekkoromban teheneket legeltettem a folyó völgyében. Leveleket és virágokat ettem, hogy hozzájuk tartozzam, mert ők tudták, hogyan kell élni, én pedig nem. A nevükön szólítottam őket.
A Milchdistel például egy tövisekkel teli növény kéne legyen, a szárában tejjel. Ám a „tejtövis" névre a növény nem hallgatott. Próbálkoztam kitalált nevekkel: Stachelrippe, Nadelhals, olyanokkal, amelyekben sem a tej, sem a tövis nem szerepelt. S a csalódás, amit a falcs nevű, ám valóságos növény jelentett, megnyitotta az utat az üresség felé. Kínos volt, hogy hangosan beszélek önmagammal a növény helyett. De ez a blamázs jót tett nekem. Legeltettem a teheneket, és az elhangzó szavak védelmet adtak nekem. Ezt éreztem:
Minden szó az arcon
Tud valamit az ördögi körről,
De nem szól semmit.
A szavak hangzása tudja, hogy csalnia kell, mert a tárgyak az anyagukkal csalnak, az érzelmek a gesztusaikkal. S a metszésponton, ahol az anyag és gesztusok csalása találkozik, oda fészkeli be magát a szó hangzása a kitalált igazságával. Íráskor nem a bizalomról van szó, inkább a csalás tisztességes szándékáról.
Annak idején, amikor egy rossz vicc voltam a lépcsőn, s a zsebkendőm volt az irodám, a szótárban rátaláltam arra a szép szóra, hogy KAMATLÉPCSŐ. Ez egy olyan kölcsön, aminek a kamata lépcsőzetesen nő. Ez a növekvő kamat egyiknek kiadás, másiknak jövedelem. Írás közben ez is, az is, minél mélyebbre hatolok a szövegben. Minél jobban kifoszt engem az, amit írok, annál világosabbá válik az élmény számára, hogy mi nincs benne az átéltekben. Csak a szavak fedezik fel ezt, mivel erről korábban nem tudtak. Amikor meglepik az élményt, akkor tükrözik azt a legjobban. A szavak olyan meggyőző erőre tesznek szert, hogy a megéltnek beléjük kell kapaszkodnia, hogy ne hulljon szét.
Úgy tűnik nekem, hogy a dolgok nem ismerik tulajdon anyagukat, a gesztusok a tulajdon érzéseiket, a szavak a szájat, mely kimondja őket. De ahhoz, hogy a tulajdon létezésünket biztosítsuk, szükségünk van a tárgyakra, a gesztusokra, a szavakra. Minél több szót használunk, annál szabadabbak vagyunk, ugyebár. Amikor a száj használatát megtiltják nekünk, akkor a gesztusok, sőt, a tárgyak segítségével próbálunk helytállni. Ezeket nehezebb értelmezni, ideig-óráig elkerülhetik a gyanúsítást. Így segíthetnek nekünk abban, hogy megalázott helyzetünkből emberi méltóságba váltsunk át, s a gyanútól egy időre megszabaduljunk.
Röviddel Romániából való távozásom előtt, elvitte anyámat egyik nap kora reggel a falu rendőre. Már a kapuban volt, amikor eszébe jutott a kérdés, hogy VAN ZSEBKENDŐD? Nem volt. Bár a rendőr türelmetlen volt, visszament a házba, és magához vett egy zsebkendőt. Az őrsön üvöltözött a rendőr. Anyám romántudása nem volt elegendő ahhoz, hogy megértse. A rendőr elhagyta a szobát, és rázárta az ajtót. Ott maradt anyám egész nap bezárva. Az első órákban ült az asztalnál és sírt. Aztán fel-alá járt, és kezdte letörölni a port a bútorokról könnytől nedves zsebkendőjével. Majd elvette a vedret a sarokból, a törülközőt a szegről, és felmosta a földet. Felháborodtam, amikor elmesélte nekem. Hogy tudtad kitakarítani az irodájukat? – kérdeztem. Anélkül, hogy szégyenkezett volna, azt mondta: Munkát kerestem magamnak, hogy teljen az idő. És az iroda koszos volt. Szerencsére egy nagy férfizsebkendőt vittem magammal.
Csak akkor értettem meg, hogy ezzel az önként vállalt megaláztatással méltóságot szerzett magának a fogdában. Egy kollázsomban ehhez kerestem szavakat:
A szívemben hordott büszke rózsára gondoltam
a haszontalan lélekre, mint egy rostára
ám a tulajdonos feltette a kérdést:
ki kerekedik felül
én azt válaszoltam: menti a bőrét
ő kiáltott: a bőr
csak egy darab megalázott batiszt
értelem nélkül.
Azt szeretném, ha mondhatnék egy mondatot mindazoknak, akiket a diktatúra naponta, ma is, megfoszt a méltóságuktól. Egy mondatot, amiben előfordul a zsebkendő szó. Valami olyasmit, hogy VAN ZSEBKENDŐD? Meglehet, hogy a kérdés nem is a zsebkendőre vonatkozik, hanem az ember égető egyedüllétére." (Gergely Éva fordítása)
*A német szövegben: Treppenwitz. Többféleképpen értelmezhető, fordítható: "rossz vicc" a legkézenfekvőbb ebben az összefüggésben. A mai német nyelvhasználatban a korábbiaktól eltérően "a sors iróniájá"t is jelenti (a ford. megj.)
[A szöveget a
Látó Szépirodalmi Folyóiratban olvastam (2010. február/XXI. évf., 2.sz.)]
