2014. január 19., vasárnap

Csikóellés

Juhász Ferenc


Áll még a ház, ahol születtem,
hol anyám dajkált és szoptatott,
állnak a kéklő, görcsös szilvafák.
S fürtökben fönt a csillagok.


Két szülőm fejét a tél már behavazta.
Ha megölelnek, mint nagy fiút,
nézzük a lombot és a kicsi kertet,
s az útat, amely messze fut.


Ők szültek dalra, s a dalt már sose adnám!
Szívemből szakad s egy velem.
Ó, amíg élek, zengjen énekemben:
szabadság, munka, öröm, szerelem.



Szeretem a verseket! Juhász Ferenctől nem emlékszem, hogy ezidáig olvastam volna. Vannak ebben a kötetben kifejezetten gyönyörű szóképek, verssorok és rímek, viszont kevés olyan vers volt, ami teljes egészében megfogott volna. De kárpótolva érzem magam mégis, a megragadó néhány gondolatért, mert azok telitalálat. Megmaradtak, olyanok, amiken elcsodálkoztam: hogy lehet ennyire szépen mondani, kifejezni?  (Nem tudom, de) azt mondanám, a leginkább az ifjúságnak (?) szánta ezeket a verseket. Varázslatos, tündéri milliőt fest szavakkal, bűbájos kifejezésekkel.

Nagyon tetszik a borítókép és amúgy az illusztrációk (is)! Reich Károly nevét már van annak négy éve, hogy megjegyeztem. Tudta ő, mit csinál :)

Móra Ferenc Kk., Bp., 1978. / illusztrátor: Reich Károly

"(…)
Amikor a kazlak is aludtak,
s a göncöl rúdja délnek állt,
a ló megellett. Sokáig nyalta
leragadt szemű csikaját.


Anyja mellett aludt a jövevény,
dunnából kiszakadt pehely.
Sose terült a szalma szebben,
nem aludt így a hó, a tej.
(…)"
(Csikóellés)




"Vihart fest az alkony a tájra,
villám-ecsetét huzigálja.
De dörög az ég, kékülten rivall,
letörli a fényt felhő-rongyaival."

(Utolsó vihar)

2014. január 18., szombat

A kutya különös esete az éjszakában

Mark Haddon


Vallomása szerint ez az első kifejezetten felnőtteknek szánt könyve, és/de egyáltalán nem szakértője az autizmusnak. (wiki)








Még nem olvastam a könyvet, amikor először találkoztam (testközelben) egy autista fiúval. Semmit nem tudtam  akkor (most sem sokat) erről a tünetegyüttesről, mindenesetre a legelső - és feszengő - belső kérdésem az volt: hogyan kell(ene) viszonyulnom hozzá? Mert alapvetően nem kellett sehogy, az anyukája vendége voltam, mégis, amikor a szokásos útvonalát már tízedszerre járta, és éppen csak egy pillantást vetett felém (felénk), a kérdés önkéntelenül megfogalmazódott.

Figyelembe véve a szerző vallomását (és saját tapasztalatomat) azt kell mondanom,  (mégis) remekül megformázta a tizenötéves autista fiút. Érzékelhető az elhatárolódás a belső és külső világ között. Nem is mintha bura alatt élne, hanem az a belső élet megélése, amely nem érti, nem is akarja érteni, miért hazudnak az emberek, miért élnek metaforákkal stbstb. Furcsa kamasz a furcsa világával (-ban). Azt mondanám naiv, de nem az, csak nem tud más lenni: "... nem vagyok okos. Én csak észreveszem, milyenek a dolgok, és az nem okosság. Az csak megfigyelőkészség. Az okosság az, amikor látjuk, milyenek a dolgok, és ezt a támpontot felhasználva kitalálunk valami újat." 
Napirend, szokások követése. Színek fontossága (és ez mindenre! értendő). A tárgyak megszokott helye. Az érintés kerülése. Mind mind hozzátartozik, és egy kívülállót (kvázi normálist) valóban feszegethet a kérdés: mit kezdhetek ezzel?!
Én nem tudom a választ, de a valós életből szerzett tapasztalatomból merítkezve, félszegen, de merem azt mondani: lehet mit kezdeni vele. Erősen kell figyelni, időt (sokat) kell hagyni, hogy kialakuljon a valamilyen szinten történő érintés lehetősége is. Nem könnyű!

Jó könyv!
Európa Kk., Bp., 2010. / fordította: Sóvágó Katalin 







"Azt gondolom, hogy a prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikusak, de sohasem lehet megfogalmazni a szabályaikat, akkor sem, ha éjjel-nappal róluk gondolkozunk."

2014. január 4., szombat

Sírversek (Katasztrófaköltészet)

Dósa Zoltán


Nem tudok elfogulatlan lenni. Sem vele, sem a könyvével kapcsolatban. Vele azért nem, mert (azt hiszem tudtán kívül) valamikor egyetlen mondatával indított útnak úgy, ahogy előtte senki. Ismétlem, nem biztos, hogy tud róla, de hálás vagyok neki!

Tanárom volt, és pontosan e könyv bemutatóján találkoztunk újra tizenkét év után. Azt mondja, vigasztalni akar, halál komolytalanul. És tényleg azt teszi.
A maga módján költészet ez is, amit csinál, csak éppen nem az a kánonba való :)). Tudjátok, amit aztán jól bevesznek a tantervbe és majd valamelyik szóbelin kihúz a véndiák :) Pedig milyen jól feldobná a hangulatot: "katasztrófaköltészet".  Nem?

Komolyabbra fordítva a szót, azt gondolom, üdítő az egész könyv. Úgy ahogy van. A halál mint az élet velejárója nem vicc, de miért ne derülhetnénk rajta? Miért dramatizáljuk túl állandóan? Szerintem a róla való beszéd (és a hozzáállás egyáltalán) egy döntés. De ehhez kell némi humorérzék, érettség... stbstb.
A remek grafikák (skiccek?) pedig telitalálat.
Expert Print, Székelyudvarhely, 2013.

A hülye pszichológus haláltusája

Hú, de régen keresem
a lelkedet, öregem!
– szól hörögve a Halál,
hogy emberére talál.

Ki vagy itt te, mitugrász?
– így a lélekbogarász.
Csontod zörög, éned más,
te vagy itt a problémás!

Tedd le azt a nagy kaszát,
dobd le szépen a csuhát!,
Hopp, fel a díványra, koma,
ha akarsz beszélni róla!

2013. április 6., szombat

Engedni elengedni, hogy egész legyen

Sárból tapasztott kunyhóban él. Errefelé vályogháznak nevezik az ilyent, de ennek semmi jelentősége nincs, ha csak át nem lépjük a küszöböt. Háziszőttes-varrottas a levélajtó helyettesítője. Nyáron különösen praktikus, tudniillik az ajtó ilyenkor tárva-nyitva, hogy a szemközti eperfa hűvössége nyugodtan ki- bekísérhesse a látogató angyalokat. Angyalokat, akiket Isten küld Cecilnek, hogy hírt hozzanak a világból. Ebből és a másikból. Nagyon régen kezdődött. Még nem volt letelve a gyászév, amikor arccal földre borult és felordított a magasságnak, hogy most már elég! Kisfia, akit Áronnak nevezett, alig érte meg a hat hónapot. Máig kérdés maradt Cecilnek, mi történt. Mit nem vett észre, mit kellett volna látnia. Áron egyszerűen elaludt. Aztán következett Mátyás, a férje. Rák vitte el. Négy év harc után, feladta. Igen, valahányszor meglibben a háziszőttes-varrottas, Isten üzen az asszonynak. És Áron is üzent. Egyetlenegyszer. Álmában. Éppen abban az időben történt, amikor perelni volt mersze a mindenség teremtőjével. Áron szólt: - édesanyám, ne sirassál többet! Megfulladok a könnyeidtől és így soha nem tudok átérni a túlsó partra.
Cecil megértette: csak így mentheti meg kisfiát az örökkévalóságnak. Eladta a nagy családi házat, és egy régi kovácsműhelyt gyúrt át lakhatóvá két kezével. Mindenki suttogott a háta mögött, őrültnek tartották az elején, de aztán jónéhányan átlépve küszöbét, megértették, határtalan békesség árad minden szegletből. Amennyire lehetett, viszonylag nagy ablakokat csináltatott a házikóra, de függönyt egyre se tett. Bordópiros muskátlik nyújtózkodhattak a párkányon. Nyáron kívül, télen belül, szűrt és mintás-fodros fénnyel bombázva az idők során összegyűjtött könyveket. Cecil művelt volt, de szerény. Volt valami rendkívüli a lényében. A temetésen találkoztunk utoljára, és azóta múlt héten érkezett az első lap tőle. Mindössze ennyi volt ráírva: "Elengedtem. Most már várlak! Bor van, ne hozzál!"
Nem változott. Tartása és szeme a régi. Néhány ezüsthajszál előbukkan, de arca tiszta. Valamikor padtársak voltunk az iskolában.
 - Tizenöt év. De most már az összes többi hátralevő az enyém - mondja. Elengedtem őket, Zsófi. Áron üzent, hogy megfullad a könnyeimtől... Tudom, hogy közhely, de az idő mindig eloszt valamit. A múltat a jelentől, mondjuk. De gyere, menjünk be, rég láttalak!
Alaposabban körbejáratva a tekintetem, végül megnyugtatva egy keresztszemes terítőn, otthon éreztem magam. Nem a tárgyak miatt, Cecilért. Kívülről semmi jelentősége a háznak, ha csak át nem léped a küszöböt. Akkor, és csakis akkor érted meg, hogy tizenöt év egy perc alatt tűnt el, és egy egész érettségi folyamat van benne. A magasságos válaszolt a lázadásra, angyalait küldte el, hogy Cecil azzá váljon, akivé csak válnia lehetett (kellett).
Az eperfa alatt vacsoráztunk. A múltat elnyelte az idő, a jelenünket Cecil múltheti lapja hozta be, a jövőnkről csak annyit, hogy enélkül a lap és vacsora nélkül, lehet, hogy nem is lenne.
 Sárból tapasztott kunyhóban él. Errefelé vályogháznak nevezik az ilyent, de ennek semmi jelentősége nincs, ha csak át nem lépjük a küszöböt.