Minden egybetartozik

A kontemplatív ima ajándéka
Richard Rohr

 












Ursus Libris, Bp., 2006.
Fordította: Lisztes Gábor



Igen, nehéz meglátni, ami előttünk van. Úgy értem, Isten igazából azt látni... Az egó szereti, ha minden neki hódol. Nincs semmi baj az egóval, csak éppen imádja, ha valahol bekavarhat, ha hajladozásra bír bennünket... Így, ezzel a dominanciával (értsd. kizárólag az egó dominanciájával) vajon képesek vagyunk maradéktalanul tisztelni azokat, akik ne adj' Isten nem oda tartoznak, ahova mi? Hát imádkozni tudunk-e? Vagy mondjam inkább azt, imában élni? Merthogy az ima "elsősorban nem a kimondott szó, és nem a végiggondolt gondolat. Inkább egyfajta beállítottság, a Jelenlétben létezés sajátos módja."
Szükség van hát az egóra, de szükség van valami másra is, ami talán több ennél. Mélyebb. Logikán túlmutató, azzal nem magyarázható. Szép ez így. Számomra érthető is. Meglehet csak azért, mert érdekel. Meglehet csak azért, mert jó ideje igyekszem(?!) gyakorolni. Sose állítottam, most sem teszem, hogy könnyű, de valahogy mintha egyszerűbbé válnának így a dolgok. Nem miattad, miatta vagyok jól --- de magamért, és szerintem ez, kezdetnek nem is olyan rossz. (Vannak gondolatok, amiket nem tudtam elfogadni, de hát miért is kéne mindent elfogadni :D)

Roppant jólesett olvasni. Ez egy más világ, no.

"Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok Isten.
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok.
Legyél csendben, és tudd.
Legyél csendben.
Legyél."

Robinson (Crusoe)

Daniel Defoe

Kriterion Kk., Bukarest, 1986.
Fordította: Vajda Endre



        Amikor tanítási gyakorlatra jártunk, minden foglakozás / tanítási óra után értékelés történt (feedback). Először nekünk kellett elmondanunk tapasztalatainkat, meglátásainkat saját óránkkal kapcsolatban, aztán azoknak, akik hospitáltak az óránkon. A lényeg az, hogy mindig a pozitívummal kellett kezdenünk. Mindig kellett keresnünk valami pozitívumot a munkánkban. Nagyon szerettem.
       Nos, akkor hadd kezdjem ezzel itt is. Az egyetlen - számomra - óriási pozitívuma ennek a könyvnek, a főszereplő kreatívitása, találékonysága. Sodró erejű volt, üdítő, motiváló. Ha nagyon akarom, akár azt is mondhatnám, provokatív. Nagyon tetszett ez az oldala a regénynek.
      DE jópár dolog zavaró volt. Ez az ember huszanhét évig (remélem jól emlékszem) él egy szigeten, aminek kvázi ő az uralkodója, mégis furcsa számomra, hogyan gondolkodik a "vademberekről". Nem tudom, gyerekként lehet, hogy vele együtt szorongtam volna a "mi van ha..." gondolatára, de most inkább az idegrendszeremet korbácsolta fel néha. Persze, persze, nem a huszadik / huszanegyedik század ez, de nem hiszem, hogy a tizenhetikben (tizennyolcadikban) még mindig ennyire vészes lett volna a helyzet. Nem sokat tudok én erről, de azt azért megkérdőjelezem, hogy ha ez az ember annyi mindenre rájött a szigeten, vajon saját magával kapcsolatban miért nem "meditált" egy picurkát? Már csak azért is, hogy lássa, embernek lenni, nem merül ki a kecskefejés tudományának elsajátításában... Ja, igen, egyáltalán mikor mosakodott? Vagy az ilyesmi nem fontos egy ilyen könyvben? Nekem számítanak a részletek, bízom benne, ezzel nem zavarom senki "nyugalmát" :))
      Végül is, jó, hogy elolvastam, és még jobb, hogy Jack London, Karl May után. Van viszonyítási lehetőségem, és csak mondom, messzemenően alul marad ez a könyv az említettek ifjúsági regényeitől (amiket olvastam, és nyilván maradjunk a témánál :D)
      (Ötletbanzáj, viselkedés / mentalitás-moderálás (?) --> összességében két és fél csillag.) [Ja, a képek szerintem borzalmasak]

Néhány idézet:

1. "... miután az ésszerűség és számolás minden mechanikus munka alapja, az ember idővel saját magától is mester lehet."

2. "Az ügyek higgadt szemlélete meggyőzött arról, hogy az emberek sokkal kevesebbet panaszkodnának bajaik miatt, ha a náluk rosszabb sorban levőkhöz mérnék magukat. Ehelyett azonban mindig a náluk jobb sorban levőkkel vetik egybe helyzetüket, hogy morgásaikat és panaszaikat igazolják."

3. "... mint ahogy a természet minden teremtményt ellát eledellel, az embert is megtanítja arra, hogyan kell adományait felhasználni."

4. "A hála nem minden embernek szükségszerű erénye, az emberek cselekedeteiket nem mindig eszerint irányítják."

In memoriam Szabó Magda

:) Mosolyognom kell. Életemben először hallottam a szerző hangját. Milyen érdekes, az embernek lánya elképzeli magának az egészet, kész forgatókönyve van meg minden, aztán jön a valóság... :)
Jó volt hallani, no :))

(A hanganyag többi része nem volt újdonság. Részletek regényekből, amiket olvastam. Érdekes, de jobban élveztem olvasni őket, mint hallgatni.)

A megnyugvás ösvényein

Karácsony Benő

Dacia Kk., Kolozsvár, 1978.



"A polgár nyugtalansága és önvádja sivítottak át rajtam néhány percig, meghajoltak a fáim, zörögtek lelkiismeretesen elszáradt gallyai. Aztán minden elmúlt, lelkiismeretem új álomra hajtotta fejét. Tennünk kéne valamit, szerettem volna kikiáltani a hóviharba, mielőtt bennem újra elcsendesedett volna a kavargás, tennünk kéne valamit! Fogjunk hozzá valamihez, ami kiragadja majd a sok megfagyott lelket az éjszakából. Bennem megvan a jóakarat. Szegény is vagyok, igaz, talán nem elég szegény. De ne hagyjuk ezt az éjszakát olyan hosszúra nyúlni... Reggelre elfelejtettem mindent. Kis műkedvelő forradalmamból semmi sem maradt."

Posztumusz mű, "síron túli üzenet", ahogy Sőni Pál mondotta. A Napos oldal folytatása tulajdonképpen, és gondolom, nem a véletlen számlájára írandó, hogy tíz évvel később jelent meg... Felméri visszatér. A malomhoz, az otthonhoz. Igen, azt hiszem Tamásinál ragadható még ennyire meg a szülőföld szeretete. Az otthon, mint olyan.
Itt sem lesz "zászló" belőle, de mintha letisztultabb lenne az egész. Valahogy érettebb. Elmélkedőbb, felelősségtudóbb. Talán a fia miatt is. Talán a kora, talán csak önmaga végérvényes vállalása miatt úgy, ahogy van. A tenni akarás először lobban fel, először lesz kimondva, de tudjuk, egy fecske...
Érzelmek, érzések kimondása, megélése, vállalása teszik többé számomra ezt a könyvet. Igazából ezt a karaktert. Még szimpatikusabb, de ugyanakkor  még inkább szánalmas... Valahogy hiányzik ebből a fonal többi része. Mintha elfogyott volna, a gomolyag kész. Zsebre vele!

Isten áldjon, Felméri! Alkotód szívembe lopta magát! Bízom benne, lesz még, aki figyel majd rád, mert kár lenne nem részt venni abban a világban, ami a tied (volt)...

Néhány gondolat:

1. " - Istenem, hát semmit sem változott, Kázmér úr.
      - Nem is volt szándékomban. Elfelejti, hogy egyedüli példányok vagyunk. Valamennyien. Az ember tartson ki ritkasága mellett."

2. "Azt mondta, kemény szívem van. Haboztam, megmondjam-e neki, hogy mindig is csak játszottam a keményszívűt, mert mulattatott a mások elképedése..."

3. "Nagy hősöknek álmodjuk magunkat, ha magunkra húzzuk a paplant, de reggelre kelve mégiscsak nyeszletten és behúzott nyakkal mászunk ki az ágyból. Micsoda elviselhetetlen farsang-járás volna, ha gyanútlan utcáinkon egy nap csupa hősök és jellemszilárd lények tolonganának."

4. "Sokáig fonták át egymást karjaink. Az ember úgy ölelkezik, mintha a világ össze akarna dőlni a lábai alatt. Támasztékot keres, megkapaszkodik. A földrengés összedönti a világot, de ő megmarad. Legalább is az utódaiban, akiket az ilyen ölelésekkel suttyomban létrehoz."

5. "A régi utcákat jártuk végig. Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben, de egyet-mást elrakott a helyéről. Ismeretlen és diszharmonikus pofák tolakodtak be a szép enyészetbe, s lelked általános sajgásába belegázol egy új vendéglő zeneautomatája..."

Rovások az idő mestergerendáján

Bartis Ferenc

Intermix Kiadó, Ungvár, 1993.




Ami örök, nem szorul reám; a mulandóságnak építek várat.
Béna köveket kergetek a mészkemencék torkába.
Napi híreket keverek a habarcsba, legyen tartósabb a
                                                                      vakolat.
Békeszerződések kezeskednek a tégla minőségéért.
Csakhogy rakjam a falat, bölcsőnél - ravatalnál 
                                                              magasabbat!
Majd ide menekül néhány gondolatom az örökélet elől... (Kőműves Kelemen)

Neve nem fordul elő a tankönyvekben. Szöveggyűjteményekben elvétve találkozol gondolataival. Keveset tudunk róla. Én is. Szinte semmit. Talán a szárhegyiek többet. Nem csak a Lázár-kastélyról, de róla is. Neki az lett volna az otthona (ahogy Tamásinak Farkaslaka), csak éppen más a súlycsoport, más a látásmód. Ami közös, az el nem feledett otthontalanság otthona. Ahogy mondom, tízévi börtön, majd állampolgárságától való megfosztás egyszersmind otthonától való megfosztás. Így kerül(t) az ember körön kívülre - ha szabad így mondanom -.
Alig voltam tizenhárom éves, amikor ezzel a könvvel ajándékoztak meg mint egy szavalóverseny harmadik díjazottját. Nincs év, hogy ne lapozzak bele. Szinte rongyos már ez a könyv, de vigyázok rá. Szívemnek drága... Érdekesek ezek a versek. Amikor legelőször olvastam őket, semmit sem értettem belőlük, azaz nagyon keveset: Vörösmarty után (mert egyik gyerekkori kedvencem volt), Kányádi gyerekversei után csak bambultam ezekre a sorokra, és tizenhárom éves fejjel sorakoztattam a kérdőjeleimet a lapszélre - kis kezőbetűvel kezd néha, a rímek nem a megszokott módon felelnek egymásnak -. Gyerekeszemnek ez áttörés volt (vagy megtörés?), de megszoktam hamar. Vissza-visszatértem hozzájuk, aztán úgy összebarátkoztunk, hogy azóta is egyik kedvenc kicsi verses kötetem.

Gyere játszani, fiam!
Labdánk lesz a hold
s labdaterünk az ég…
Ha engem ki is fütyülne valaki,
téged megtapsolnak a csillagok… (Attilának)

Valahogy így hívott engem is. Szinte mágnesként.
Aztán - szintén gyerekésszel (v már nem is) - meg akartam váltani a világot, hogy játszani lehessen benne, félelem nélkül:

Nem eligazodni akarok
az ősi világban, hanem a
legújabbat megteremteni:
arányait egy komoly gyermek-
játszóteréhez szabom, hogy így
legyen emberi… (Hauff védőbeszéde)

Végül megtaláltam, mintegy válaszát saját versére (az én olvasatomban), és nem volt merszem megváltó ötleteimet hangoztatni többet:

Mit hinni kell, mert nem szabad:
vétózzátok meg a szavamat;
írjátok rá fűre - fára:
"Tilos a szólásszabadság ma!"

Lekaszálok én minden rétet,
letarolom az erdőséget
s egy új Bábel toronyra vésem:
"Tilos játszani játszótéren..." (József Attila portréja alá)

Köszönöm, így utólag is! A díjamat és őt.
[In memoriam Bartis Ferenc. Útravalóul meg: Élj úgy,
hogy ne pusztuljon el benned a világ! (Útravaló érkezőnek) ]