Európa Könykiaó, Bp., 2008.
"Mindenki példája volt, mindenki segítsége, a mintakép, keményített köténye zsebéből galambként vászon zsebkendők suhogtak ki, papírban takart cukorkák, ő volt a hó királynője, a biztonság, nyáron az első cseresznyeszem, ősszel a gesztenyekoppanás, télen a parázs tök, tavasszal az első rügy a sövényen: Emerenc tiszta volt, és kikezdhetetlen, ő volt mi, valamennyien, a legjobb önmagunk, aki mindig szerettünk volna lenni. (...)"
Szeredás Emerencről szólnak a fenti gondolatok. Igazából, ácsolt fakereszt emlékének ez a könyv.
Központi szereplője a műnek, de ugyanúgy (központi) maga az írónő is, aki könyörtelenül mutatja be szerepét.
Emerenc a szomszédos épület házfelügyelője, de mindezek mellett számos más feladatot is elvállal. Takarít, ha kell, mos is, de csak annak, akit ő méltónak tart erre. Megfordulni látszanak a szerepek ezekben a helyzetekben, hiszen a munkaadó (a háziak) kerülnek próbaidőre, nem ő.
Emberi történetek szálai bontakoznak ki a regény során: Sutué, a sarki zöldségárusé, Poletté, aki nem bírva eviselni a magányt, felakasztja végül magát saját kertjében, Adélkáé, Brodarics úré... Azoké az embereké, akik sose kerültek rivaldafénybe, de helytálltak és ott voltak egymásnak. Egy mikrotársadalom bemutatása tulajdonképpen.
A könyvet olvasva, mintha antik tragédiákat lapoztam volna újra (amikre már - persze - nem emlékszem, de "rémlik, mintha látnám"). Szinte ugyanaz a kalsszikus tömörség vonul végig a regényen.
Amikor az utolsó sort is elolvastam, egyből az az érzésem támadt az öregasszony kapcsán, hogy olyan volt végig, mintha egy hosszú diafilmszalagot néztem volna. Soha nem adta ki teljes életét egy embernek. A szalagon mindenik kocka mintha egy-egy emlékkép, esemény lett volna a múltból, és ezeket a kockákat külön-külön osztotta meg azokkal, akik ragaszkodtak hozzá. Soha nem mondott egy kockát el több embernek is, de mindig csak akkor, amikor ő úgy érezte, hogy "eljött az idő" Ezért a könyv végén a felismerés, mert a sok kocka összeillesztéséből, némiképp érthetővé válnak gesztusai, reakciói adott helyzetekben.
Ezek a kockák, akár ajtók is lehetnek, amiket Emerenc csak ritkán tár fel, és csak a "beavatottaknak". Az utolsó ajtó, az írónő rémálmában viszont sose tárul fel.
Egy exkluzív intejúban így emlékszik vissza az öregasszonyra :
"Példának ott élt mellettem egy ember, aki mindennap megszégyenített a jóságával."
Mintha "csak neked" szóló üzenetet hordozna ez a könyv, megszólít, és ha figyelünk rá, akár azt is észrevesszük (vagy észrevehetjük), hogy az életben a valódi nagyságot ezer álruha fedi.
Az ajtó című művéért, 2003-ban, Szabó Magda Femina-díjat kapott.
