A Nagy Könyv

Aminap szembejött velem megint a Nagy könyv-lista (száz, illetve százötven címből álló lajtromról van szó). Kezdtem nézegetni a címeket, és egyre sűrűbben kezdtem a fejem ingatni, jobbra meg balra. Ezt se olvastam! Azt se olvastam! Te, jószagú isten, hát ezt se olvastam?! Aztán megálljt parancsoltam magamnak! Mi lenne, ha inkább azokat venném szemügyre, amiket (viszont) már olvastam. Kiderült, hogy (a fennebb említett számból) negyvenötöt kipipálhatok. Nem nagy szám, de fölöttéb örültem magamnak. :D:D

Na, szóval, csatlakoztam. 2012 december 31-ig el akarom, és el is fogom olvasni a hiányosságom (a százötvenes tételből!)! Mert olvasni jó, szeretek, és talán még szexi is :D:D

[Ha valakit érdekel a százas lista, itt megtalálja. Bízom benne, akad, aki Nagy akar lenni :)! (Oszt meséljetek róla!)]

Demian

Hermann Hesse

Tericum Kiadó, Bp., 1992.
Magyar szöveg: Pavlov Anna és Téri Sándor




   Első Hesse-adagom. Alice Miller, könyvében - viszonylag gyakran - hivatkozik rá. Mielőtt belekezdtem volna, újra átlapoztam a Demianra vonatkozó oldalakat, de aztán úgy döntöttem, hogy "ok, (de) én nem Alice M. vagyok, szóval..." Működött.

  Nem tudtam és nem is akartam úgy olvasni, mint egy elnyomott tehetség drámáját, de az "igazi én felkutatása" nagyon is benne volt / van szerintem. Először megdöbbentett, mennyire mindig valaki más függvényeként élt és mozgott ez a Sinclair. A belső és külső világ- , a számára jó és rossz pólusok között lavírozott. Szidtam is magamban néha, mert gyengének találtam. Mert mi az, hogy ha nincs "vezető", akkor egyedül "nem tudok mit kezdeni"?! Aztán... Aztán a párbeszédek Demiannal, Pistoriusszal, a belső vívódások, monológok, az olvasás közbeni egyre inkább az ő szemével látom-dolgok közelebb hozták. Rendben, van, amiben nem értek egyet vele, maximálisan elutasítom, de vajon nekem / másnak nem-e volt szükségem kamaszként "vezető(k)re", számomra modellértékű személyekre, akikre felnéztem és csüngtem rajtuk?  Mert bölcsebbek voltak nálam. Mert másként látták (látják?) a világot és mégis úgy, ahogy én is látni véltem (vélem) vagy szeretném.

    Nem tudom, de sejteni vélem, hogy létezik egy olyan nyelvezet, ami csak Hessere jellemző. Meg se tudom magyarázni. Filozófikus, elgondolkodtató, olyan... mély (azt hiszem). 

Örülök, hogy elolvastam! [Bízom benne, sikerül kézbe kapnom tőle a már rég várólistámon levő Üveggyöngyjáték kötetet is.]

Néhány idézet (a sok közül):

1. "Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud."

2. "Az embernek nem kell félnie senkitől. Ha pedig félsz valakitől, az azért van, mert hatalmat adtál neki, kiszolgáltattad magad."

3. "... elég erősen akarni csak akkor tudok, ha a kívánság lényem legmélyéből fakad, ha valóban egész lényemet kitölti. Amint ez megtörténik, amint olyasvalamit akarsz, amit bensőd parancsol, az sikerül is..."

4. "Csak azoknak a gondolatoknak van értékük, amelyeket megélünk."

5. "Vannak olyan álmai, tudom, amelyeket elhallgat előlem. Nem is akarom ismerni őket. De azt mondom, élje meg ezeket az álmokat, játssza végig..."

6. "Az álmaimban élek, talán azt érezted meg. A többi ember is álmokban él, csak nem a sjátjaiban, ez a különbség."

7. "Az igazi közösség még nem létezik, de majd létrejön, mégpedig azáltal, hogy az emberek kölcsönösen odafigyelnek egymásra, s ez a közösség alakítja a világot. Amit most közösségnek neveznek, az csak horda. Az emberek egymáshoz menekülnek, mert félnek egymástól - urak az urakhoz, munkások a munkásokhoz, tanult emberek a tanult emberekhez. S hogy miért félnek? Az ember csak akkor fél, ha nincs harmóniában önmagával. Az emberek most azért félnek, mert sohasem tettek hitet önmaguk mellett."

Emotikon

Jancsó Noémi (1988 - 2010)

Előretolt Helyőrség Könyvek
Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008.



Tetszett? Igen.
    Szinte egy lélegzetvétellel el lehet(ne) olvasni. És mégse. Ami engem megfogott, a választékosság, néhol meg a visszafogottság... A virtualitás bűvkörében emberivé, szinte meleggé képes tenni Ludensi életét, de ugyanakkor (tőlem) elvonttá is. Az emotikonok, mintha az indulatok kordába tartására lennének felhatalmazva. Messenger ablakok, márványszív izmos kezében és egyetlen fényforrás a szobában: a számítógépé. 
    A nagyon is emberi lét(ünk)-ről ír: emlékek néma feltörése egy-egy naplótöredékben; a magány, ami bezsalúzza egy idő után az ablakainkat, és már nem tudjuk követni a természet ciklikusságát; sóvárgás, nem csak távoli tájak felé (ahogy Hervay mondaná), de a szerelemre, a szeretve / megérintve lenni - érzésre...
A halál, elmúlás jelenléte sem hiányzik. Valóban, ez is hozzánk tartozik, ha akarjuk, ha nem, viszont engem megzavart, hogy ebben a "nagyon is emberi"  könyvben nem akart előjönni sehonnan egy kis bizakodásszerűség, valamiféle derű... (ha akad is elvétve, nagyon résen kell lenni).

    Nem vagyok benne biztos, hogy elég egy olvasat (egyszeri olvasása) ennek a könyvnek. Minden kis történet / vers - gondolom én - egy második olvasásra (mondjuk) egy másik értelme(zés)t kap. Mert lehetséges, és ez tetszik benne a leginkább.

"Te ott maradtál mosolyogva,
És hitted: a felhők fölött
Van egy másik csigalépcső,..."

Versek a hagyatékból

Weöres Sándor

Saxum Könyv KFT
Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta Steinert Ágota (W. S. örököse, 1999.)



"Megyünk, ahová visz a lábunk,
megyünk, ahová visz a kerekünk,
futunk, ahová ragad a sorsunk,
hátrálva, ahová visz a végzetünk.

Igaz-e, hogy a bokrokon a pára
s dér ír szonetteket? " (kiemelés tőlem)

 Óhatatlanul újra a kezembe kellett vennem ezt a könyvet. Nem, mert benne lenne a vers, mit valamikor '46-ban Alaine-nek írt, de mert Polcz Alaine szemével látni Weörest más (volt), mint tanítottak róla. Úgy gondolom, kevesen voltak / vannak, akik ennyire értettek volna / értenének a játékhoz. A szavak játékához. Az idézett (kiemelt) két sort minden ősszel mondogatom. Olyan ez, mint Polcz viszonya az őszi kikericsekkel… Mindig előjön, akarva akaratlan. A csodálat. Weöres költészete iránt? Igen. Vagy a természet pompája, a szavak hihetetlen egymásrautaltsága lenne? Igen. Ez is. Mind benne(m) van. Nem tudok elmenni egyik mellett sem úgy, hogy utána már nincs közöm hozzájuk.
(Azt hiszem így kezd élni egy könyv, vers. Hogy képes megérinteni, megszólítani.)

Kit szerettem? Mit szerettem?

Polcz Alaine

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004.




Ott van Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Vajda Júlia..., akikről hallotunk már, olvastunk iskolai tankönyvekben. Ismerünk is tőlük (talán) egy-két verset, festményt, és vélhetően őrzünk róluk magunkban valamiféle elképzelést, hogy milyenek is lehettek / voltak ők a mindennapokban. És egyszercsak mesélni kezd Polcz Alaine, aki szerette ezeket az embereket, mellettük volt, barátok voltak. Negyven, ötven éven át. "Testközelbe" hozza őket. Szinte megérinthetőek, és a róluk őrzött kép átminősül. Az ő szemén keresztül kezded nézni, látni ezeket az alkotókat. Azt, ahogyan küzdöttek a halállal, megkérdőjelezték Isten létét, ahogyan szerettek, szeretve voltak... Furcsa ez (számomra). Akarva akaratlanul újra kell olvasni néhány verset, immár az új(abb) perspektívából. Mert már több ismeret van.
Polcz nem emeli egyiket se a magasságba, nem kritizálja, nem ítéli el, csupán mesél róluk. Történeteket, eseményeket. Róluk / velük kapcsolatban,  ahogy az emlékezet előhívja. Szeretettel! Igen, szerette ezeket az embereket! És kimondhatatlanul szerette az életet!

Letéptem ezt a hangaszálat,
már tudhatod, az ősz halott.
E földön többé sose látlak.
Ó idő szaga, hangaszálak,
és várlak téged, tudhatod. (Apollinaire - Búcsú)

Úgy gondolom, kár lett volna kihagynom Polcz gondolatait:

    "Mit vetítünk ki arra, akit szeretünk? Mit képzelünk róla? Mit várunk tőle? Mit adunk mi magunk?
     És az Istentől mit várunk? Gondoskodjon, védjen meg minden rossztól - szeressen feltétel nélkül. Teljesítse a kívánságaimat, a kéréseimet. Mit adunk mi? Imádjuk! Szerintem, mert el nem érhetjük. És ha elértük? Meddig érik el a novíciusok?
      Valószínűleg - gondolom én - így vagyunk a szerelemmel is. Hajszoljuk a teljességet, az egészet, amit elképzeltünk. Esetleg amire szocializálódtunk. A kezdetén, a mámorban, mindent gyönyörűnek látunk. Aztán?
      Az ember elhagyja az ő apját és anyját, és lesznek ketten egy test. Majd elhagyja azt, hogy egy másikat keressen.
      A kívánságaink gyermetegsége: legyen vasárnap szép idő, ne essen, mert kirándulni megyünk. De a fák, a bokrok, vagy éppen a szomszédom szenvednek a szárazságtól. (Szegény Isten, mit tegyen?) Én még itt járok, vagy lassan előbbre lépek. Valakinek az életéért könyörögtem, megkaptam. János visszajött a frontról. Háromévi háború után életben maradt. (...)
     Anyám életéért könyörögtem, aztán később nem tudott meghalni.
     Nem akarok már kérni semmit. Mert még meg találom kapni."

Asszony a fronton

Polcz Alaine

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005.



Valahogy nincs szavam. Nem állnak össze a mondatok.
Olvastam, hallgattam (a szerző előadásában) és minduntalan végigfutott a hideg a hátamon. Ezt a könyvet el kell olvasni! Döbbenetes! Már sok helyen olvastam, hogy Polcz tárgyilagosan beszél a múltjáról... Igen, azt hiszem van ebben igazság. Valahogy úgy tudja az egészet előadni, leírni, hogy azt hinnéd, nem is róla volt / van szó. Tényként. DE(!) számol azzal, hogy idővel más lesz minden. Nem a múlt. Nem, az nem változtatható meg! Ami változik, a távolság. Az eseményektől. Még mindig benne él a háború egész történése, a számos megerőszakolás... (brutális...), a menekülés, az életveszély, a kiszolgáltatottság... Emlékként. Talán ezért nem átkozódik. Bevallja, volt idő, megtagadta Istent, mert képtelen volt elhinni, hogy mindezt megengedte. De azt is bevallja, erősebb lett. Amikor arról mesél, hogy azokat az orosz katonákat, akiket "beazonosított" áldozatuk, lelövik, kiderül, hogy ez a nő mennyire ember! Nem, nem bírja elküldeni a fiatal katonát a vesztőhelyre, hiszen alig lehetett tizennyolc éves - mondja. Hihetetlen mennyi alázat, emberszeretet, erő volt ebben az asszonyban.

És mégis. Van valami, amitől azt mondod, ez nem tárgyilagosság. Olvasáskor talán nem jön át annyira, de hallgatod, és hallgatod, aztán amikor beáll a másodperces csönd, utána pedig hallszik a könnyek visszanyelése… érzed, hogy ott vagy mellette. Önkéntelenül hallgatod a másodpercnyi csöndet…önkéntelenül visszanyelsz vmit…

 





Ajánlom mindenkinek! Nőként, emberként van, mit okulni belőle!

Egész lényeddel

Polcz Alaine
                                                          

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006.




"... még csak most kezdődik minden" (Mészöly)

Már a harmincadik oldalnál bocsánatot kértem Polcz Alaine-től - gondolatban -, hogy eddig még nem osztoztam gondolataiban. Végtelenűl egyszerű. Nem hinném, hogy csak az írása(i), hanem ő is. Mintha egy idő után megszakadt volna az író-olvasó viszony közöttünk. Az egész olyanná vált, mintha én ott ülnék mellette, ő meg csak mesél, és mesél, és mesél... Miről is? Az életről. Szerelemről. Házasságról... Megfoghatatlan számomra, mennyi méltóság és tartás volt ebben a nőben. Mészöly utolsó hónapjait írja meg. Pontosabban fogalmazva, megpróbálja a kimondhatatlant kimondani. Azt, ami a múltjához, múltjukhoz tartozott, amiből jelen lett, aztán ismét múlt (de már csak neki, Mészöly halott). "Nem tudatos, csak hagyom a dolgokat -, legyen minden úgy, ahogy volt" - mondja. Nem toporzékol, nem üvölt, de ott van a sorok között, a tartása mögött, hogy iszonyatosan fáj (vagy inkább tehetetlen?)... Az, hogy elvesztette Miklóst, hogy szerette ötvenhárom éven át, meghátrálás, megfutamodás nélkül, hiszen az írónak szerelmei voltak közben, magatartása sokszor elutasító...- ahogy Polcz mondja. A végén, miután a hamvakat szétszórta, miután eltemette szeretett emberét, mintha árulkodna egy kicsit (talán inkább magának, mint nekünk - nem tudom): "Szeretnék ma is vele álmodni. Valahogy megérteni. Mit? Őt. Magamat, az életet. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. (Most, három év múlva látom, hogy még mindig érnek meglepetések, ki mellett is éltem ötvenhárom évet.)"

Nem, úgy gondolom, Polcz Alaine-t nem lehet többé figyelmen kívül hagyni! Elbűvölő, karakán egyéniség sugárzik az írásából, gondolataiból. Nem (csak) mint író, de mint nő. Valahogy nagyon szépen tudja leírni a halált..., és egyáltalán, mindazt, ami engem / mást talán megtörne...

[Legyen neki is egy nagy csokor napraforgóvirág, vagy talán inkább őszi kikerics, mert azokat imádta!

"... a legfehérebb kavicsnál várlak..." (József Attila)]

Néhány gondolata:

1. "Szocializálódunk a szerelemre, ahogyan a hitre is, de a szerelmet mégis valóságnak érezzük, mivel átéljük. Amit hozzáfűzünk, és amit várunk tőle, az gyakran illúzió. Mindenki úgy éli meg (már aki megéli), ahogy tudja, ahogy tőle telik. Ahogyan ő szeretni tud."

2. "A legnagyobb akadály: önmagunk. Mert kell valaki az embernek, akinek felmutathatja önmagát. Aki elismeri és csodálja. Ez a férfiaknak alapvető vágyuk. Ők a hódítók, az uralkodók. (Voltak eddig, mi lesz ezután? Marad a két nem ősi princípiuma? Mert ez harc, ami most van a két nem között, forradalom. És vajon hová vezet?)"

3. "Ez az élet, az irodalom, a szerelem, a hit története, történése. Néhány dolgot megértünk az egészből - majdnem mindig ez történik -, de a teljességet? Egyáltalában lehet a teljességet megélni, megérteni? Legnagyobb akadálya ennek, hogy elsősorban (és mindig) csak önmagunkat, saját érzéseinket tudjuk átélni - főként a szerelemben -, a másikét nem."

4. "Váratlanul a szemembe nézett, és ez olyan volt, hogy éreztem benne a mélységet, és azt, hogy valami mondanivalója van, de nem tudja kimondani. Nem egyszerűen azért, mert nem találja a szavakat, hanem ezt talán nem is lehet kimondani. Nehéz. Hosszasan néztük egymást, elmerültem a szemében, ugyanakkor valahol belülről megrettentem, elvesztettem a talajt a lábam alól. Úgy éreztem, hogy nem tudom, mivel nézek szembe a szemében... Hosszasan nézett, néztük egymás szemét."

5. "Miért ölöm meg azt, akit szeretek, hogy aztán ugyanazt - ami benne volt, másban keressem?"

6. "Minden átalakul, de bizonyos fokig azonos is marad. Csak a rálátás változik, a megértés lesz megértőbb."

7. "És mégis, a világháborúban volt valami, ami jobb volt, mint most: egész idő alatt létezett szolidaritás. Akárki jött, illett és természetes volt éjszakára befogadni, vagy ha ettél, valami kicsit juttatni abból is - miközben éheztünk."

8. "Aztán azt beszéltük, hogy ha nagyon sokáig él együtt valaki a másikkal, elkezdenek hasonlítani egymásra. Az átélt események, a környezet, a gondolatok. Az egyik lassan megismeri a másik gondolatát és arcát."

9. "Mi mindenen tűnődöm, jönnek föl az emlékek. Mindig azt vártam, hogy egyszer biztonságban érezzem magam mellette."

Egyszer-volt szerelem

Szilvási Lajos

Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1968.




Nem tudom, nem tudnám egy szóval elmondani, hogy miről szól ez a könyv. A cím alapján, szerelemről, de azt hiszem, ennél sokkal többről van szó benne. Az elejtett fonál újra megtalálásáról, a régibe - egyszersmind immár újba - való beilleszkedésről, alázatról, emberségről, szolidaritásról... Tényleg sorolhatnám, mert időnként minden előkandikál a sorok közül. Értékek. Emberi méltságunkhoz társuló, talán emberi méltóságunkat formáló értékek. De nem csak. Önmagunk ismerete önmagunk, illetve mások szemében. Igen, úgy éreztem, ez is mind benne van. És a szerelem. Az egyszer-volt. Holló Krisztinával bolondul szeretik egymást, de az erről való kommunikáció hiánya közöttük (Holló hazatérése után) a félreértések egész sorát indítja be. A külsőleg hideg, már-már szinte elutasító magatartás, egymás irányába, feszült helyzeteket teremt, miközben belül, mindketten a másikra vágynak. Beismerem, kicsit féltem a végétől. Nem akartam, hogy ez is bizonytalanságban hagyjon, mint az Egymás szemében...

Felüdülés volt olvasni. Egyszerű nyelvezetével, stílusával engem magával ragadott. Tetszett, és ha őszinte vagyok teljesen magamhoz, be kell vallanom, talán egy fél csillaggal jobban, mint az Egymás szemében. Kár lenne kihagyni...

Néhány idézet:

1. "Szereted, és ez ellen nem tehetsz semmit. Semmit! Se az eszeddel, se az akaratoddal. Pontosan tudod, hogy ez a szerelem nem olyan érzés, ami észokoktól, vagy elhatározásoktól függ. Ez az érzés öntörvényszerű vonzódásból, emlékek sokaságából ötvöződött össze, és nem te uralkodol rajta, hanem te vagy alárendelve neki..."


2. "... mielőtt valamit kijelent, nézzen körül, és ne benyomásokból, hanem tényekből ítéljen."

3. "... még azok is súrlódnak - néha talán még inkább -, akik hasonlóak..."

4. "Sokszor azt hittem, hogy a szemén át belelátok a lelkébe, s egyszer az is eszembe jutott, hogy akkor én leszek az első ember, aki látta valakinek a lelkét."

5. "Azt akarom, hogy merjetek gorombák lenni, ha valakit aljasnak találtok! Merjetek ellentmondani! Merjetek felhördülni! Azt akarom, ne törődjetek udvariassággal, ha az igazatokról van szó! Szeretném, ha megreccsene kissé a padló, ahogyan megálltok, s ha elsápadna az arca annak, kire ráhörkentek!"

6. "El kellene eresztenem magam, mint az úszó a folyó tetején, hadd vigyen amerre akar, hadd legyen úgy, ahogy a körülmények formálják a dolgaimat... De én nem vagyok jó úszó ilyen folyóban. Csak a gyakorlott, rutinos úszók engedhetik el magukat. Nekem nincs rutinom. Én mindig becsületes akartam lenni. Nekem ne legyen játékszer az az érzés, amit szerelemnek neveznek!"

7. "Élni annyi, mint lassan megszületni. És mire valaki eligazodik azon, mi az egyenes, mi a görbe, talán meg is születik..."

8. "Kísérteties dolog, hogy az életben senki se tudhatja, mire készül titokban az az ember, aki mellette ül."

9. "Most már újfajta gondok várnak. Ne azzal indulj eléjük, hogy már most félsz tőlük! Számíts rájuk! Verekedj meg velük! Ne félj, megedződtél te már..."