Kriterion Kk., Bukarest, 1977.
Hajnaladik, mert meg akar virradni.
Kelj fel, rózsám, mer' akarak indulni!
Fel is kelek, fel biz' én, mer' nem bírok aludni,
fáj a szívem, mér' tudtalak szeretni.
Ó, te szegény, szegény Ilka. Milyen nehezen múlnak a délutánok. Milyen sokáig tart már, míg magadra maradhatsz, hogy lidércként taposd ugyanazt az ösvényt a patakig, majd vissza, a patakig, majd vissza...
Aztán hajnalodik, és énjeid összetört tükördarabokként egyszercsak felszállnak a hajnali párával. És senki nem segít. Nincs az a hatalom, ami egésszé formálja széttört méltóságod, hajdani önmagad. Senki nem segít.
Hosszú, hosszú ballada ez. Valahányszor szöszmötöl még a homály, kéretlenül feltámadnak a holtak, vörössé válik a fehér liliom és istenes történeteket szeretnél hallgatni. Olyanokat, amik hihetetlenek. Olyanokat, amik megidézni vélik Dénes kérdését: miért hazudik minálunk minden mese? Valójában magadról szeretnél hallani. A kitudja melyik Ilkáról...
Mennyi kell még, kisasszony? Mennyi kő? Egy szekér? Két szekér? Csak legyen vége már! Legyen vége már! Vége lesz egyáltalán?! Látod, én el tudtam búcsúzni tőled, minden rákészülés nélkül. Vagy hát azóta is azt teszem? Tán míg élek, búcsúzkodom. Kezd hosszúra nyúlni, jó volna, ha vége lehetne már.
Hajnaladik, mert meg akar virradni (...)
Fáj a szívem, el kell tőled válani!
Egyik legjobb könyv, amit eddigi életem során olvastam. Gyönyörűséges a nyelvezete, néha mintha lírát olvasnék, máskor prózát, máskor meg egy véget nem érő balladát. Húz, vonz, nem enged.
Vegyétek és
(Megjegyzés: nem lehet, nem ajánlott párhuzamosan már könyvvel olvasni. Ez a regény csak magának akar.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése