Irodalmi Kk., Bukarest, 1966.
Nem jutottam dűlőre a műfajiságot illetően. Regény vagy novellák? Is-is, mondom én. A fejezetek önállóan is megállják a helyüket, de összeolvasva kerek egészet kapok. Csak éppen huncutul: hátulról visszafele. Kronológiai szempontból az utolsó fejezet előzménye a másodiknak és az elsőnek, az első pedig a legutolsó. Nagyon tetszett ez!
Azon gondolkodom, vajon a megjelenésekor (a kötetnek), hogyan fogadták? Mittudomén, a pórnép (vagy pl a szerző szülei mondjuk), mer' ugye róla van szó megint. Arról az emberről ír(t) megint Sanyi bácsi, aki egyszerű paraszti józan eszével sokszor nem érti mi miért történik / történt, de arról az emberről is ugyanakkor, aki csak a falu határáig lát, a maga igazáig... Ez az ember néha tudná, mit kéne csinálni, hogy egyszerűbb legyen az élet (akarom mondani a rendszer), de néha nem képes saját magával szembenézni. Pontosítok, azzal a magával, aki sok évvel, öt évvel, egy évvel korábban volt...
Mindenkinek megvan a maga dekája a hátán (és kívül-belül), amit visz. A Tatárhavas lábánál, ott ahol csipkét kötnek a felhők, ahol fátyolt ölt magára télre a havas, ahol csipkebogyót érlel az ősz.
Néha, mintha bírósági tárgyaláson lettem volna. Ahány ember, annyi perspektíva és annyi igazság... Egyiket sajnáltam adott esetben, de mihelyt szóhoz jutott a másik, neki is igazat tudtam adni... Kicsit olyan volt, mint egy nagy puzzle az egész. Nem is, mint egy rejtvény: az a fajta, amelyik megdolgoztatja az agyat (itt a lelket is...), de a végén mindegy hogy vízszintesen vagy függölegesen olvasod össze a története(ke)t, megállja a helyét.
(S ha már ilyen jó barátságba kezdek kerülni a Fodor Sanyi bácsi írásaival, akkor ejsze nem is akarom immár abbahagyni. Ajánlom! Erdélyi. Magyar és jó - ééés, kortárs!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése