Európa Kk., Bp., 2000.
András Anna egyébként felbukkan majd még az olvasó látókörében: ő lesz egykor Az őz Angélája, ha a köré épített fikció egészében az én leleményem is. Mai szemmel visszatekintve nem tudom másképpen érzékeltetni a személyes ismeretség után belőlem feltörő negatív indulatot, csak annak megvallásával, az ő avignoni hídja hosszabb volt a miénknél. Andrásék nagyon gazdagok voltak, ez nem érdekelt, az sem, hogy neki kutya, macska helyett őze volt, mint majd az én regényem Angélájának, de hogy őt magát hihetetlen gonddal neveltették, mert német kisasszony hozta iskolába reggel, francia jött érte délben, s a beteges édesanyja miatt és a család nyelvkészségének fejlesztésére háztartásukat Angliából szerződtetett idősebb hölgy vezette - ez erősen csorbította életkedvemet. (Szabó Magda: Für Elise, 2010. 182-183.)
Akárhogy is volt, nem tudtam (egy idő után nem is akartam) azonosulni Angélával. A kis porcelángyártmány (párdon) nem dühített (na jó, egy kicsit, és csak néha), annál inkább szánalmas volt (számomra). Ha belegondolok, Eszter élete sokkal inkább szánalomra méltó, mégis, annyira bele tudtam bújni a bőrébe, hogy szinte fájt. Ó, nem igaz, hogy nem tudott ő szeretni! Hogy ne lett volna jó! De hát az öröksége ugye a kivágott orrrú cipő, a lyuk, ami megmaradt bombázás után a házukból, a trombitafa virágának emléke a Köves útról, a verés Károlytól, a tudás... az élet döcögös stádiumairól.
Jövő. Nekem még soha senki sem akart jövendőt építeni. Csupa múlt van köröttem, akkora, hogy beleiszonyodom.
Ez a könyv nagyon..., nagyon belémmart.
Hirvonen után betette az ajtót. Nem fogom elfelejteni. Mert nyomot hagy (nekem / bennem). Mert újra előteremti a semmiből a kérdést: meg tudom-e tiltani az emlékezésnek, hogy emlékezzen?
Állítom, nem mindegy honnan / miből jövünk (és mit hozunk magunkkal onnan).
Néztelek és hallgattam. Néma és védtelen voltam melletted, mint az állat, aki az utcán lépeget, fel-felnéz az arcodba, nyüszít és nem érted. Úgy mondtam neked, azzal a feneketlen hallgatással, hogy valami rettenetes van mögöttem, ne hagyj visszanézni, ha visszapillantok, elsüllyedek benne megint; nem értettél meg. (...) Szerettelek. Ritkán mondtam ki, és egészen sose tudtam megmutatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése