Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Kolozsvár, 1957.
Szocializmus Erdélyben, román-magyar kapcsolatok, ember és természet viszonya alulnézetben (-ből). Kisemberek élete, együttélése akkor és ott.
Olvasás közben egyszerre jutott eszembe minden valaha hallott történet nagyapámtól, nagyanyámtól... Visszapillantás, innen. A gazdasági szövetkezet, a kollektivizálás, katonaélet Nagyromániában... mind része ezeknek a történeteknek. Ha nincs a szóbeliség már, van az írás. Fodor Sándor novellái, a régi Biblia, aminek utolsó oldalai egyikén nyagyanyám balkezességről leszoktatott betűi árulkodnak: BT és BE 1962 február 27-én lépünk a kolektivbe. A novellák és az én történeteim között ez a bejegyzés biztosítja a folytonosságot. Míg a szerző 1955-ig mesél, nagyanyám írása és magamban őrzött hajdani esti meséi nem engedik megszakadni a történelmet. És be kell látnom, Pierre Nora-nak igaza van, helyei vannak az emlékezetnek. (Nekem személyesen a borsóföldek. A közös ugyebár. Gyerekként settenkedtünk a kollektív kocsisai után, hogy a szekerek végéből kilopjunk egy kicsit. Aztán jött a brigádos, és iszkiri...)
Futott a hideg a hátamon, miközben olvastam. Le, fel, le, fel. Mert amit nem éltem (még), elmeséli Sanyi bácsi. Emberi sorsok. Helyzetek, amikor volt / lehetett volna választási lehetőség, és helyzetek, amikor nem.
Az író maga is megszólal (a könyv második része Emlékek címszó alatt) négy kicsit történetben. A háborút elvesztettük, és ha még a Lébtől (zsidó hadirokkant, akit elvisznek) is félni kell, akkor nagyon rosszul állunk...
És azóta...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése