2011. augusztus 2., kedd

Rovások az idő mestergerendáján

Bartis Ferenc














Intermix Kiadó, Ungvár, 1993.




Ami örök, nem szorul reám; a mulandóságnak építek várat.
Béna köveket kergetek a mészkemencék torkába.
Napi híreket keverek a habarcsba, legyen tartósabb a
                                                                      vakolat.
Békeszerződések kezeskednek a tégla minőségéért.
Csakhogy rakjam a falat, bölcsőnél - ravatalnál 
                                                              magasabbat!
Majd ide menekül néhány gondolatom az örökélet elől... (Kőműves Kelemen)

Neve nem fordul elő a tankönyvekben. Szöveggyűjteményekben elvétve találkozol gondolataival. Keveset tudunk róla. Én is. Szinte semmit. Talán a szárhegyiek többet. Nem csak a Lázár-kastélyról, de róla is. Neki az lett volna az otthona (ahogy Tamásinak Farkaslaka), csak éppen más a súlycsoport, más a látásmód. Ami közös, az el nem feledett otthontalanság otthona. Ahogy mondom, tízévi börtön, majd állampolgárságától való megfosztás egyszersmind otthonától való megfosztás. Így kerül(t) az ember körön kívülre - ha szabad így mondanom -.
Alig voltam tizenhárom éves, amikor ezzel a könvvel ajándékoztak meg mint egy szavalóverseny harmadik díjazottját. Nincs év, hogy ne lapozzak bele. Szinte rongyos már ez a könyv, de vigyázok rá. Szívemnek drága... Érdekesek ezek a versek. Amikor legelőször olvastam őket, semmit sem értettem belőlük, azaz nagyon keveset: Vörösmarty után (mert egyik gyerekkori kedvencem volt), Kányádi gyerekversei után csak bambultam ezekre a sorokra, és tizenhárom éves fejjel sorakoztattam a kérdőjeleimet a lapszélre - kis kezőbetűvel kezd néha, a rímek nem a megszokott módon felelnek egymásnak -. Gyerekeszemnek ez áttörés volt (vagy megtörés?), de megszoktam hamar. Vissza-visszatértem hozzájuk, aztán úgy összebarátkoztunk, hogy azóta is egyik kedvenc kicsi verses kötetem.

Gyere játszani, fiam!
Labdánk lesz a hold
s labdaterünk az ég…
Ha engem ki is fütyülne valaki,
téged megtapsolnak a csillagok…
(Attilának)

Valahogy így hívott engem is. Szinte mágnesként.
Aztán - szintén gyerekésszel (v már nem is) - meg akartam váltani a világot, hogy játszani lehessen benne, félelem nélkül:

Nem eligazodni akarok
az ősi világban, hanem a
legújabbat megteremteni:
arányait egy komoly gyermek-
játszóteréhez szabom, hogy így
legyen emberi…
(Hauff védőbeszéde)

Végül megtaláltam, mintegy válaszát saját versére (az én olvasatomban), és nem volt merszem megváltó ötleteimet hangoztatni többet:

Mit hinni kell, mert nem szabad:
vétózzátok meg a szavamat;
írjátok rá fűre - fára:
"Tilos a szólásszabadság ma!"

Lekaszálok én minden rétet,
letarolom az erdőséget
s egy új Bábel toronyra vésem:
"Tilos játszani játszótéren..." (József Attila portréja alá)

Köszönöm, így utólag is! A díjamat és őt.
[In memoriam Bartis Ferenc. Útravalóul meg: Élj úgy,
hogy ne pusztuljon el benned a világ!
(Útravaló érkezőnek) ]

2 megjegyzés:

  1. Már a címe is milyen szép, meg tetszenek a részletek, de valahogy a versek felé mégis olyan ritkán vetődöm...

    VálaszTörlés
  2. Én szeretem őket, valahogy mindig akkor akadunk össze, amikor éppen kell...

    VálaszTörlés