2020. június 13., szombat

Én vétkem

Jaume Cabré

Jelenkor Kk., 2018.
Ford.: Tomcsányi Zsuzsanna




          Igen tisztelt Adria Ardévol i Bosch professzor úr!
Vagy legyen inkább csak Kedves Adria,


Sara nevében bátorkodom írni önnek néhány sort. Igen, én is elolvastam levelét, és igen, tudom, hogy elméje végül megtalálta a számára "legkézenfekvőbb" védekezési lehetőséget a sok századnyi bűnök, vétkek, terhek letételére, mégis hiszem, hogy valamiképpen "eljutok" önhöz.
Mindenekelőtt köszönöm bizalmát, hogy olvashattam, és bevallom, tartok tőle, hogy annyi (nehéz) hónap munkáját méltatni lehetne pár sorban, DE kedves Adria, hogy csinálta ezt?! Úgy értem, hogy lehet valamit így megírni?! (Mintha hallanám: úgy, hogy sose nézünk vissza)
Tudja, nem csak a tanulmányaira gondolok, a nyelvtudására, a századokon át ívelő és azokat összekötő igen erős fonalról, de hát a szerelemről is (többek között)... A megfoghatatlanról fogható tartalmat kézbesíteni. Összemosni valamit úgy, hogy ne tapadjon mégse teljesen össze, hogy az olvasó mégis tudja, ki kicsoda, mikor és hol. Elképesztő! Nem, nem. Inkább lenyűgőző! 
Most sem vagyok biztos benne, hogy végül kinek a története ez... Az öné lenne? A Vialé? Netán az emberi gyarlóságé?
    Bizonyára Julia barátot "megmentette" végül. A kolostor kulcsa immár örökre az ön zsebében van. Ha találkozom Bernattal, ő majd viszi levelem. 
Köszönöm! Sara nevében is. Hogy megérintett, és higgye el, nem a véletlen műve. Sem ön, sem én, sem Sara. S miközben tudom, hogy teljesen másról van szó, Ég önnel!


Ps.: Biztosíthatom, nem csak Sara, de az ön emléke is tovább él!

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése