Lélegzethinta

Herta Müller

Cartaphilus, Bp., 2010.
Fordította: Nádori Lídia









"Kis kincsek azok, amelyeken ez áll: Itt vagyok.
Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: emlékszel-e még.
De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: Itt voltam."

Hát ez nyomott. Súlyba-latba. A szívemet.
Őszinte leszek. Nem a téma. Valamiért nem a kérdéskör... De a szavak, a mondatfűzérek, amik hinta-palintát koreografáltak a lélegzetemnek. Eszméletlenül tetszett, ahogy elmondja az egészet. Megelevenednek a tárgyak, angyallá léptetik elő az éhség és egyetlen zsebkendőbe bugyolált "tudom, hogy hazajössz" magába sűríti a hazove-t (itt: honvágy). Mégis érinthető formába érinthetetlenné teszi azt, aki túlélte...
Veszettül precíz (hangúlyoznom kell: szerintem!).
Ahol lepedőt porolnak, ott béke lehet: honvágy, minek az? Borvörös sál (amit az éhségangyal megfújt gazdájáról) és minden kanál leves egy bádogcsók. Minek az? "Nagyon is jól tudtam, hogy van egy belső törvény, amely szerint soha nem szabad sírva fakadni, ha a kelleténél több okunk van rá" Mantráztam: ne most  fuldokolj! Ez nem az a világ, DE ez volt (volt ilyen)!
Hinta-palinta, hinta-palinta. Lélegzethinta.
"Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk." Nincs kijelentés(em). Egyetlen kérdés(em) csak: hogy lehet ezt elmondani, hogy aztán békén hagyjon....?
(Megmondom miért. Mert "nem tudom, miért van, hogy ha a rózsaszín szürkévé öregszik, az annyira simogatóan és magával ragadóan szép, már nem is ásványi, hanem fáradt-melankolikus, mint az emberek. Vajon van-e színe a honvágynak?"
Hinta-palinta. Lélegzet-hinta.
Hazove: minek az?
Én nem tudom ezt elmondani)