Szia, Frici!

Szécsi Magda

Ab Ovo, 2001.



Mosolyogtam, nem is egyszer. A naivitáson, a helyzetek tragikomikumán. Sírni? Csak egyszer. A legvégén. Mintha kifosztottak volna, vagy nem is tudom, mintha csak egyszerűen a leggyengébb ponton ért volna sérülés. De az is lehet, hogy egyik miatt sem ezek közül, annál inkább, mert ismerős a helyzet. Nem a tűz martaléka miatt, hanem, mert tudom, miről beszél, amikor azt mondja a gazdag nagyon közel lakik a szegényhez és mégis…. mégis olyan nagy a távolság. Tudom, milyen egész nyarat otthon ülve tölteni, mert ez van. Tudom, milyen, amikor nem engedhetek meg magamnak egy fagyit, mondjuk. És azt is tudom, hogy aki igazán figyel(hetne) rám vagy nem lát a szemétől, vagy nincs közel, vagy csak egyszerűen túlságosan elfoglalja a rinyálás, az örökös panaszkodás.
Nem véletlenül olvastam Dosztojevszkij után. Bizonyosságot akartam (?), hogy a szegénység szegénység, akár 1846-ot írunk, akár 2000-et…
Azt hiszem, az örökös házsártoskodás, az örökös hangzavar a helyzet tompításáért voltak / vannak, mint afféle narkotikum, hogy addig is ne legyen olyan kegyetlenül hideg ez a fránya állapot.
Frici, ne add fel az álmodat, ha nem is leszel (dús)gazdag, de ne add alább azt, amid van: a tisztánlátásodat….!

—

Gyöngy. Kosztolányi szerint egyik legszebb szavunk. Nekem Hervay egyik szövege jutott eszembe (végig), míg olvastam: „(…)El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcomon, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda…”
Mit mondhatnék?! Hiába mondom a magam szavait, a simogatással többre mennék. Gyöngyi többre ment volna vele. De nem kapott. Nem tagadom, ökölbe szorult a kezem olvasás közben…
Amivel maradtam: lesütött szemek.