Nevetséges szerelmem, elkésett ajándékom... (könyvesblogom születéséről)

Nem nem, ez nem Kundera. De a most-ból nézve, nevetséges(sé vált) szerelem. Az enyém. És főleg a múlté.

Az ajándékkal elkéstem. Miután már beszéltem néhány olvasmányélményemről neki, mindre (majdnem mindre) bólintott: izgalmas lehet ez is. Meg az is. Elolvasná. A Suutari-könyvemből, frissen kiolvasva, ex libris lett. Az idő telt, de egyszer sem láttam, hogy a könyvstóc aljából felülkerült volna.... Na igen, az időhiány. Amit állítólag én (is) rabolok (raboltam). Így nem lehet olvasni. Udvarolni is, olvasni is nem lehet. Napközben? Hajaj. Akkor aztán végképp nem. Azt se tudjuk, mi minden van még elintéznivaló...

És így kezdődött. Pénzem nem volt, de gondoltam egy merészet. Kézbevettem egy vastag füzetet, és elkezdtem beleírogatni az olvasott könyveimet (értékelések, idézetek). Elláttam dedikációval, és arra gondoltam, azúrkék (mert a kék a kedvence) papírba csomagolom, fehér szalaggal átkötöm, és ez lesz az én szülinapi ajándékom neki. Nem sikerült a terv. (Van ez így néha.) Pont a szülinapra nem lett kész, és csupán négy napon múlott, de addigra már nem volt kinek odaadnom. Egyébként is, hogy is képzeltem, mit gondoltam? Hogy örülni fog neki?!

Hoppá! Hiszen nekem van már blogom, és olvassa (talán). És szépen, lassan elkezdtem bemásolni a füzet tartalmát...
Így született a könyvesblogom. Egy elkésett ajándék(ból). Nagyon örülök neki, mert azóta már új bejegyzésekkel bővült az ajándékom, ami lehetővé teszi, hogy minden évben gazdagabb és gazdagabb legyen. Csak azzal a különbséggel, hogy ez mostmár mindenkié (aki fogadja, persze), és bármilyen furcsa, legfőképp az enyém. (Én mindenképp gazdagabb lettem!)


Én nevetséges szerelmem, elkésett ajándékom...