Johanna

Farkas Péter

Magvető, Bp., 2011.




Most nem a harmóniáról beszélek, csak úgy, az életről. Mi kell emberi létünkhöz? Mindössze étel, ital...?
A szavak, az érintések hiányát vajon mi / ki kárpótolja? Kárpótolhatja? Talán a néha feltörő lázadás, ami aztán akkora erővel robban ki, hogy mindent egyszerre akar. És csak magának. De, ne gondold, hogy meg is kapja... Johannának nem sikerült.

Őrültnek mondják őt. Én áldozatnak. Mindent megkapott az élettől, csak éppen azt nem, ami emberré tesz valakit. Királylány ő, de nem a meséké. Feleség ő, de semmiképp nem élettárs, hitves. Anya ő, de nem a boldog.
Mintha történelem előtti korból pottyant volna elém ez a história. Amikor még nem szóltak egymáshoz az emberek, csak ütöttek. Emberek?! De hiszen, melyik anya csapja fel úgy az állát lányának, hogy az kettéharapja nyelvét?! Pedig csak az érintés egy változatát akarta megkóstolni. Egy másodpercnyi szeletkéjét egy olyan életnek, amiben érintések nélkül sűrűvé válna a levegő -- egyébként.
Királyi familía, de inkább menekülj a koldusok közé, ha teheted, mert ezek itt felfalnak.
Nyisd ki a szemed, és lásd, a halott ősök portréi élőbbnek tűnnek az élőknél.

És fellázadnak a sejtek, és egyszercsak maguknak akarják a (más által) kiválasztott férjet."Házassága az első naptól boldogtalan volt. Mégis nap mint nap újra akarta a férfit, mert akart valakit."
Őrült volt hát Johanna? Kétségtelen, hogy, aki több, mint két évig cirkál halott férjének koporsójával, nem számít normálisnak. Szánnivalóan megrázó az egész. "... gyermek akart lenni, súlytalan áramlás, a legeslegmélyebb elemében is minden szilárd anyagtól mentes, ellenállás nélküli terjedés..." Ez a bolyongás kellett. Neki.
A nyugalom odébb van. Előbb élve meghalni... Aztán végképp.

Beleszédültem ebbe a könyvbe. Nem biztos, hogy törékeny lelkemnek kell ilyen. Nem biztos, hogy azt mondom rá, újra szeretném olvasni a közeljövőben...
Mégis azt mondom, (nagyon) jó könyv! Rövid, tömör, velős. Semmi fölösleges szóáradat vagy szövegkörítés, és mégis minden megtudható...