Az üvegbura

Sylvia Plath

Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981.
Fordította: Tandori Dezső



"... mindig ugyanaz az üvegbura borul rám..."

A fügefa ágai számtalan lehetőséget kecsegtetnek, de ha az egyik kapja a több voksot, a másik (a többi) lehetőségre nincs mód.
Az agytekervények labirintusdit játszanak. Bárhogy kanyarodsz, oda lyukadsz ki végül, ahonnan elindultál: önmagadhoz.
Hiába az ösztöndíj, az (irodalmi) elismerések, az űr, ami legbelül van, emészt, és hát "a baj az (is), hogy egyetlen egyház, még a katolikus se tudja teljesen kitölteni az ember életét. Tökéletesen mindegy, mennyit térdepelünk és imádkozunk napjában, a háromszori étkezés továbbra is elkerülhetetlen, csakúgy, mint az, hogy valami állásunk legyen, és a világban éljünk." 
A düh, a tehetetlenség is, persze, körbefon. Mintha csak arra lennél kíváncsi "ki ásta föl a játszóteret?!". Ki  (mi) az, aki (ami) leradírozta a sima, fiatal bőrről a fényt?
És mégis, melyik ága lenne jobb a fügefának?

A képzelőerő dolgozik. A test azonban élni akar. A lélek költözne már, de az izmok elernyednek, valahányszor tettre kerülne sor.
És végül? Hát, végül "mély lélegzetet vettem, hallgattam szívem jól ismert kérkedő lüktetését. Vagyok, vagyok, vagyok."

Remekművet tartasz kezedbe, olvasó, de légy éber! Esther világa nem a te világod.

[Most aztán több mint biztos, h a föld fenekéből is megszerzem Plath naplóit!]