Fodor Sándor
Kriterion Kk., Bukarest, 1991.
Nem is tudom, no. Immár a negyedik Sanyi bácsi után kezdem megkérdőjelezni, írt-e olyat, amire nem öt csillagot adnék? Írt-e olyat, ami ne lenne kicsit hasonlatos a mesékhez, ti. a végén (de csak a legvégén), amikor mellbevág és akarva akaratlan azon kapom magam, hogy le kell vonnom valamiféle tanulságot...
Bizonyára nagy humorérzékkel megáldott, de valahogy nem mindennapi ez a humor... (Azt kell mondanom) hasonlatos az enyémhez: fanyar, ironikus... Nem tudom miért, de nem igazán ér a nevetés olvasása közben. Nem igazán tudom, milyen irányba fordul egy-egy karcolata, novellája. Megdöbbentően jól ír (szerintem). Hihető történeteket kínál hihető környezetekben hihető karakterekkel. Annyira emberi nyelven szól, és olyan egyszerűséggel, hogy önkéntelenül kapcsolatak (ismert, hallott, való/vélt) tömkelege (és kitudja még mi minden) jelenik meg előttem: az esendőség, a kudarc, a kommunikáció hiánya, a... Törékenyek vagyunk, no...
És ha már pontponttal hagytam az utolsó gondolatom, jöjjön egyik kedvencem tőle (mer' szerintem pontosan idekívánkozik):
"De szépen is mondja Hemingway - idézik is sűrűn -: az embert meg lehet ölni, de legyőzni, nem. Persze ezt sem szabad mereven értelmezni. Jómagam például számos felebarátomat rajtakaptam, amint éppen hagyta, inkább győzzék le, de Hemingway bizonyára nem kíváncsiskodott annyit, mint én, de különben is, ő általában beszél az Emberről, nagy E-vel, nem holmi kicsi e-vel embernek titulált X-ekről vagy Y-okról, akikhez volt szerencsém az évek során, arról nem is beszélve, hogy Ő a Karib-tengeren dokumentálódott, az ottani halászok pedig... más, na. (...)
Megnyugodtam, bár a párnámon mintha kísértene a mezei poloska távoli, enyhe bűze. Ne finnyáskodjunk. Eloltom az olvasólámpát.
Elégedett vagyok. Jó mulatság nem volt ugyan, akkor se, ha mulatságon egyszerű időtöltést értek - de mindenképpen férfimunka. Aludjunk.
És alszunk. Csak én.
A mezei poloska - nem.
Az arcomon mászik. Dögölj meg! Odacsapok.
Pokolbéli bűz.
Vesztettem.
Az Embert... (úgy általában, nagy E-vel) - nem tudom. Ez a Hemingway reszortja. De engem le lehet győzni."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: novella. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. december 26., hétfő
Az első hó
Címkék / Szerző(k)
Erdély(i),
Fodor Sándor,
kortárs,
novella
2011. december 1., csütörtök
Fújja a szél, fújja
Fodor Sándor
Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Kolozsvár, 1957.
Szocializmus Erdélyben, román-magyar kapcsolatok, ember és természet viszonya alulnézetben (-ből). Kisemberek élete, együttélése akkor és ott.
Olvasás közben egyszerre jutott eszembe minden valaha hallott történet nagyapámtól, nagyanyámtól... Visszapillantás, innen. A gazdasági szövetkezet, a kollektivizálás, katonaélet Nagyromániában... mind része ezeknek a történeteknek. Ha nincs a szóbeliség már, van az írás. Fodor Sándor novellái, a régi Biblia, aminek utolsó oldalai egyikén nyagyanyám balkezességről leszoktatott betűi árulkodnak: BT és BE 1962 február 27-én lépünk a kolektivbe. A novellák és az én történeteim között ez a bejegyzés biztosítja a folytonosságot. Míg a szerző 1955-ig mesél, nagyanyám írása és magamban őrzött hajdani esti meséi nem engedik megszakadni a történelmet. És be kell látnom, Pierre Nora-nak igaza van, helyei vannak az emlékezetnek. (Nekem személyesen a borsóföldek. A közös ugyebár. Gyerekként settenkedtünk a kollektív kocsisai után, hogy a szekerek végéből kilopjunk egy kicsit. Aztán jött a brigádos, és iszkiri...)
Futott a hideg a hátamon, miközben olvastam. Le, fel, le, fel. Mert amit nem éltem (még), elmeséli Sanyi bácsi. Emberi sorsok. Helyzetek, amikor volt / lehetett volna választási lehetőség, és helyzetek, amikor nem.
Az író maga is megszólal (a könyv második része Emlékek címszó alatt) négy kicsit történetben. A háborút elvesztettük, és ha még a Lébtől (zsidó hadirokkant, akit elvisznek) is félni kell, akkor nagyon rosszul állunk...
És azóta...?(Nagyon) rosszul állunk.
Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Kolozsvár, 1957.
Szocializmus Erdélyben, román-magyar kapcsolatok, ember és természet viszonya alulnézetben (-ből). Kisemberek élete, együttélése akkor és ott.
Olvasás közben egyszerre jutott eszembe minden valaha hallott történet nagyapámtól, nagyanyámtól... Visszapillantás, innen. A gazdasági szövetkezet, a kollektivizálás, katonaélet Nagyromániában... mind része ezeknek a történeteknek. Ha nincs a szóbeliség már, van az írás. Fodor Sándor novellái, a régi Biblia, aminek utolsó oldalai egyikén nyagyanyám balkezességről leszoktatott betűi árulkodnak: BT és BE 1962 február 27-én lépünk a kolektivbe. A novellák és az én történeteim között ez a bejegyzés biztosítja a folytonosságot. Míg a szerző 1955-ig mesél, nagyanyám írása és magamban őrzött hajdani esti meséi nem engedik megszakadni a történelmet. És be kell látnom, Pierre Nora-nak igaza van, helyei vannak az emlékezetnek. (Nekem személyesen a borsóföldek. A közös ugyebár. Gyerekként settenkedtünk a kollektív kocsisai után, hogy a szekerek végéből kilopjunk egy kicsit. Aztán jött a brigádos, és iszkiri...)
Futott a hideg a hátamon, miközben olvastam. Le, fel, le, fel. Mert amit nem éltem (még), elmeséli Sanyi bácsi. Emberi sorsok. Helyzetek, amikor volt / lehetett volna választási lehetőség, és helyzetek, amikor nem.
Az író maga is megszólal (a könyv második része Emlékek címszó alatt) négy kicsit történetben. A háborút elvesztettük, és ha még a Lébtől (zsidó hadirokkant, akit elvisznek) is félni kell, akkor nagyon rosszul állunk...
És azóta...?
Címkék / Szerző(k)
Erdély(i),
Fodor Sándor,
karcolatok,
kortárs,
novella
2011. november 29., kedd
Hajnali játékok
Schäffer Erzsébet
ez a nyerő
Az úgy történt, hogy anno 2000 környékén rendszeresen vásárolta édesanyám a Nők Lapját. Jómagam meg, suttyomban, minden alkalommal kimetszettem szépen a Schäffer-történeteket, amikből aztán egy csinos füzetszerűség lett. Ráírtam: Útközben. Sokáig, volt, hogy kisebb kiruccanásokra vittem magammal...
Tavaly, 2010 májusában szintén nálam volt, amikor kiderült, hogy ezeknek a történeteknek a szerzője Marosvásárhelyre jön. Könyvem nincs tőle, vittem magammal a tákolmányt.
Élmény volt ott lenni, és élmény hallgatni,
... és dedikálta :)
Nos, aki nem ismeri, itt van a címadó kis szöveg.
Egyik legkedvesebb számomra. Mert benne van szinte minden..., amitől a gerincemen végigszalad valami borzongás... Mert ez az a történetecske, aminek apropóján belőlem is kibukott egy, és A hintalovak nappal alszanak kapcsán úgy tűnik, el is mondtam :)
Jut eszembe: "Azt mondta valaki, hogy nincsenek véletlenek, vagy ha vannak, az nem más, mint Isten szeme pillantása. (...) Nem, már régóta nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, véletlenek a találkozások."
ez a nyerő
Az úgy történt, hogy anno 2000 környékén rendszeresen vásárolta édesanyám a Nők Lapját. Jómagam meg, suttyomban, minden alkalommal kimetszettem szépen a Schäffer-történeteket, amikből aztán egy csinos füzetszerűség lett. Ráírtam: Útközben. Sokáig, volt, hogy kisebb kiruccanásokra vittem magammal...
Tavaly, 2010 májusában szintén nálam volt, amikor kiderült, hogy ezeknek a történeteknek a szerzője Marosvásárhelyre jön. Könyvem nincs tőle, vittem magammal a tákolmányt.
Élmény volt ott lenni, és élmény hallgatni,
... és dedikálta :)
Nos, aki nem ismeri, itt van a címadó kis szöveg.
Egyik legkedvesebb számomra. Mert benne van szinte minden..., amitől a gerincemen végigszalad valami borzongás... Mert ez az a történetecske, aminek apropóján belőlem is kibukott egy, és A hintalovak nappal alszanak kapcsán úgy tűnik, el is mondtam :)
Jut eszembe: "Azt mondta valaki, hogy nincsenek véletlenek, vagy ha vannak, az nem más, mint Isten szeme pillantása. (...) Nem, már régóta nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, véletlenek a találkozások."
Címkék / Szerző(k)
kortárs,
novella,
Schäffer Erzsébet,
tárca
Málna utca 3.
Történetek útközben
Schäffer Erzsébet
Szeretem Schäffer Erzsébetet, ez nem vitás. Tudom, van, aki azt mondja, hogy ez az asszony ért a szavakhoz, a lágysághoz, a szelídséghez, de akkor mi van?? Mit kezdjen ezekkel a hébe-hóba történetekkel? Egyfelől igaza van, mit kezdjen velük?
Az igazság az, hogy én tudom, hova tehetem őket. A fehér estben, a kályha melege mellett (egy bögre forralt bor vagy forrócsokival) tudom, hogy én nem vagyok ilyen szelíd. Tudom és megértem, hogy ezek a történetek, Reményik szavaira rímelnek: "Kis hópelyhek az örömök".
(Szép ez is, a Málna utca, de a Hajnali játékok a nyerő, aztán pedig A hintalovak nappal alszanak.)
Schäffer Erzsébet
Szeretem Schäffer Erzsébetet, ez nem vitás. Tudom, van, aki azt mondja, hogy ez az asszony ért a szavakhoz, a lágysághoz, a szelídséghez, de akkor mi van?? Mit kezdjen ezekkel a hébe-hóba történetekkel? Egyfelől igaza van, mit kezdjen velük?
Az igazság az, hogy én tudom, hova tehetem őket. A fehér estben, a kályha melege mellett (egy bögre forralt bor vagy forrócsokival) tudom, hogy én nem vagyok ilyen szelíd. Tudom és megértem, hogy ezek a történetek, Reményik szavaira rímelnek: "Kis hópelyhek az örömök".
Címkék / Szerző(k)
kortárs,
novella,
Schäffer Erzsébet,
tárca
2011. november 16., szerda
A hintalovak nappal alszanak
Schäffer Erzsébet
Minden története - akár a hintaló - éppen annyit ring, amennyi a varázslathoz kell.
Borzasztóan szeretem azt az egszerűséget, amivel megszólít. A szelíd hangját, ami időnként elcsuklik.
Csókolom!
Csak azt szeretném mondani: olyan jó igent mondani a világra!
És olyan jó találkozni (olykor)!
Bónusz: Nekem is VOLT egy történetem...
Valahogy kilógok mindig a sorból, valahogy nem vagyok szabályos.Minden nap játszom egy kicsit. Az életet, egy-egy helyzetet. Mert kacagni jó, és kacagni kell!
Már jó ideje annak, hogy találkoztunk. Semmit nem tudtam róla, ahogy ő se rólam. Palacsintát sütött a társaságnak, s talán inkább magának, merthogy imádja a palacsintát.Minden mozdulatát figyeltem, és csak az járt a fejemben, hogy ez az amber nekem valamiért kimondhatatlanul drága. Hogy meg kell érintenem! Találkozás volt, méghozzá olyan, amit az ember sose felejt el.
Tudtam, fogalmam nincs honnan, hogy mi még látjuk egymást.
"Széthúzó erők erős egyensúlya" (Reményik)...a kimért, megfontolt szabályos világ találkozása a gyermeki, csintalan szabálytalannal.
Pizsamás hétvégi reggelek. Tojást főz a konyhában, zöldséget hámoz, és közben arra vár, hogy megszólaljon a kotyogó ismerős hangja. Az egész lakást bejárja ez a friss kávéillat. Kitölti, és mielőtt megkínál vele, belekortyol. Cukor nélkül issza. Ezért ilyen finomak a reggelek. Kávéízűek, és mindenik -a maga módján- egyszeri és megismételhetetlen!
"Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon!"
Biztonságos így ölelni!Felbecsülhetetlen így várni, és megérkezni!
Találkozás(ok)!
Minden története - akár a hintaló - éppen annyit ring, amennyi a varázslathoz kell.
Borzasztóan szeretem azt az egszerűséget, amivel megszólít. A szelíd hangját, ami időnként elcsuklik.
Csókolom!
Csak azt szeretném mondani: olyan jó igent mondani a világra!
És olyan jó találkozni (olykor)!
Bónusz: Nekem is VOLT egy történetem...
Valahogy kilógok mindig a sorból, valahogy nem vagyok szabályos.
Már jó ideje annak, hogy találkoztunk. Semmit nem tudtam róla, ahogy ő se rólam. Palacsintát sütött a társaságnak, s talán inkább magának, merthogy imádja a palacsintát.
Tudtam, fogalmam nincs honnan, hogy mi még látjuk egymást.
"Széthúzó erők erős egyensúlya" (Reményik)...a kimért, megfontolt szabályos világ találkozása a gyermeki, csintalan szabálytalannal.
"Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon!"
Találkozás(ok)!
Címkék / Szerző(k)
kortárs,
novella,
Schäffer Erzsébet,
szeretet,
tárca
2011. november 15., kedd
Lassú teher
Tar Sándor
Esténként almát hámozott a kötényébe, én hallgattam. Mesélt háborúról, bunkerekről, táncról..., sokmindenről. Mama már nem él. DE ez a könyv mintha őrizni (megmenteni) akart volna az ő idejéből valamit. Tar Sándor mesél itt tovább.
A teher lassúvá vált időközben. Muszáj volt sok szünetet tartsak a történetek között. Mert olyanról beszél, ami az én (kisember) világom is lehet(ett volna). Mert fontos, hogy ilyenekről is tudjon az ember. Hogy én tudjak. És itt akadok el: amikor minden szavam összetörik (és nem tudom elmondani, ami van, amit látok néha), amikor sehogyan sem tudok emlékezni azokra a dolgokra, amiket mama mesélt, megszólalnak a novella-szereplők...
Nem furcsa ez?!
Ma valami történik. Az ember megérzi azt - mondja.
Igen.
Esténként almát hámozott a kötényébe, én hallgattam. Mesélt háborúról, bunkerekről, táncról..., sokmindenről. Mama már nem él. DE ez a könyv mintha őrizni (megmenteni) akart volna az ő idejéből valamit. Tar Sándor mesél itt tovább.
A teher lassúvá vált időközben. Muszáj volt sok szünetet tartsak a történetek között. Mert olyanról beszél, ami az én (kisember) világom is lehet(ett volna). Mert fontos, hogy ilyenekről is tudjon az ember. Hogy én tudjak. És itt akadok el: amikor minden szavam összetörik (és nem tudom elmondani, ami van, amit látok néha), amikor sehogyan sem tudok emlékezni azokra a dolgokra, amiket mama mesélt, megszólalnak a novella-szereplők...
Nem furcsa ez?!
Ma valami történik. Az ember megérzi azt - mondja.
Igen.
Címkék / Szerző(k)
kortárs,
novella,
Tar Sándor
2011. november 2., szerda
Mindegy
Agota Kristof
Cartaphilus, Bp., 2007.
Fordította: Takács M. József
Remélem, nagysád' - Kristof asszonyság - megbocsájtja nekem, hogy mindezidáig még csak nem is tudtam kegyedről. De végül is mindegy, mostmár tudok, és ez roppant örömteli (nekem).
Nos, igen, totál Mindegy. Hogy hátulról előre haladva olvasom, vagy az elején kezdem és elmerülök. Én. Én, aki a színművekkel leginkább színházban szeretek paktálni (ha annak lehet azt nevezni), most egyenesen magam előtt láttam, ahogy a szereplők eljátszák a rájuk osztott szerepeket. A bizarr az egészben az, hogy olyan, mintha a valóság lenne adott helyen, adott korban. Csak éppen nem három dimenzióban, hanem csak úgy: fehéren-feketén. Nagyon élveztem. Közel magamhoz. Talán mert bennük is van egy olyanfajta nyerseség, ami rám (is) jellemző. Belefeledkeztem ezekbe a művekbe. Megállt az idő.
A novellák (viszont már) egy másik kategória. Jobban tudnak vonzani (bármilyen színműhöz viszonyítva). Rövidek, és ami a leginkább tetszik bennük: a csattanás. Valahol a vége fele. Azt hinnéd, úgy gondolod, á, mindent értesz már, aztán egyszercsak bumm! - és kiderül, hogy az emésztés (a kérődzés) még csak ezután jön. Fantasztikusak. Mindeniknél azt mondtam, na ez az, amelyik aztán biztos a kedvenc lesz. És jött a következő... És aztán kiderült, hogy egyformán tudnak valamit ezek a kis szövegek. Mindenik másképp. És mindenik súlyosan.
Örültem a szerencsének, kedves írónő!
PS: Fontos! Ne olvassa az, aki nem éppen topp-helyzetben van lelki téren! Ne olvassa az, akit - úgy érzi - besző a magány! MERT nem vicc, valóban súlyosak ezek a szövegek. Nyersek, csupaszak és "fertőzök" tudnak lenni (HA van rá "vevő")...
Néhány idézet innen-onnan:
1. " -- Mindent megírok, ami csak megírható.
És egy hang felel nekem, ironikus hang, de végre mégis egy hang:
-- Rendben van, fiacskám. Mindent, de semmi többet, jó?
2. "Nagy író vagyok. Ezt egyelőre senki nem tudja, mivel még nem írtam semmit."
3. "Nem akartál beszélni, csak emlékezni akartál valamire, de nem tudtad, hogy mire.
Nem volt mire emlékezned."
4. "-- Csináltattam egy másolatot. Nevetséges. Mintha az ember lemásolhatná azt, amit ismert."
5. "... a várakozás csodálatos dolog, ha az ember biztos lehet abban... Miben is? Miben lehet biztos? Biztos... abban, hogy a szeretett lény... visszatér."
Cartaphilus, Bp., 2007.
Fordította: Takács M. József
Remélem, nagysád' - Kristof asszonyság - megbocsájtja nekem, hogy mindezidáig még csak nem is tudtam kegyedről. De végül is mindegy, mostmár tudok, és ez roppant örömteli (nekem).
Nos, igen, totál Mindegy. Hogy hátulról előre haladva olvasom, vagy az elején kezdem és elmerülök. Én. Én, aki a színművekkel leginkább színházban szeretek paktálni (ha annak lehet azt nevezni), most egyenesen magam előtt láttam, ahogy a szereplők eljátszák a rájuk osztott szerepeket. A bizarr az egészben az, hogy olyan, mintha a valóság lenne adott helyen, adott korban. Csak éppen nem három dimenzióban, hanem csak úgy: fehéren-feketén. Nagyon élveztem. Közel magamhoz. Talán mert bennük is van egy olyanfajta nyerseség, ami rám (is) jellemző. Belefeledkeztem ezekbe a művekbe. Megállt az idő.
A novellák (viszont már) egy másik kategória. Jobban tudnak vonzani (bármilyen színműhöz viszonyítva). Rövidek, és ami a leginkább tetszik bennük: a csattanás. Valahol a vége fele. Azt hinnéd, úgy gondolod, á, mindent értesz már, aztán egyszercsak bumm! - és kiderül, hogy az emésztés (a kérődzés) még csak ezután jön. Fantasztikusak. Mindeniknél azt mondtam, na ez az, amelyik aztán biztos a kedvenc lesz. És jött a következő... És aztán kiderült, hogy egyformán tudnak valamit ezek a kis szövegek. Mindenik másképp. És mindenik súlyosan.
Örültem a szerencsének, kedves írónő!
PS: Fontos! Ne olvassa az, aki nem éppen topp-helyzetben van lelki téren! Ne olvassa az, akit - úgy érzi - besző a magány! MERT nem vicc, valóban súlyosak ezek a szövegek. Nyersek, csupaszak és "fertőzök" tudnak lenni (HA van rá "vevő")...
Néhány idézet innen-onnan:
1. " -- Mindent megírok, ami csak megírható.
És egy hang felel nekem, ironikus hang, de végre mégis egy hang:
-- Rendben van, fiacskám. Mindent, de semmi többet, jó?
2. "Nagy író vagyok. Ezt egyelőre senki nem tudja, mivel még nem írtam semmit."
3. "Nem akartál beszélni, csak emlékezni akartál valamire, de nem tudtad, hogy mire.
Nem volt mire emlékezned."
4. "-- Csináltattam egy másolatot. Nevetséges. Mintha az ember lemásolhatná azt, amit ismert."
5. "... a várakozás csodálatos dolog, ha az ember biztos lehet abban... Miben is? Miben lehet biztos? Biztos... abban, hogy a szeretett lény... visszatér."
Címkék / Szerző(k)
Agota Kristof,
kortárs,
novella,
színmű
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






