Csokonai Kiadó Vállalat, Debrecen, 1989.
"... ünnep előtt
ünnep után
addig vagyunk-leszünk
amíg a lépcsők bennünk is
vásnak-vénülnek
s újulnak a falak..."
Nem tudok nem elfogult lenni, ha szóba kerül neve. És nem hiszem, hogy bárkinek is külön be kéne mutatnom. Földim. Erdélyi. Kányádi Sándor (bácsi, ahogy dedikálja).
Haját már elég régen belepte a dér, de arcvonásaiban valami eszméletlen értelem vésődött. Talán ezt őrzik szemei is. Nem tudom. Amit tudok, hogy ő a Székelyföld szülötte. Hogy verset faragott elpusztult lováról, hogy mindennapi szavainkat rímmé kovácsolta, hogy...
Már nem tudom, hányadszorra olvastam ezeket a verseket újra. Mindmai napig a legkedvesebbek (e kötetből) a Vannak vidékek versciklus. Semmiféle központozás, nagy kezdőbetű sincs ezekben a versekben, de eljuttatnak a vidékekre, amik történelemről beszélnek, nép(ek)ről és arról, mi legbelül van...
"(...) vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk, ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad."
És itt vannak a Körömversek, amik most valahogy új értelmet kaptak, és a dobogón is helyük lett. Rövid, tömör - velőig ható szavak egymásba karolása.
"Szél veri a fát.
- Fuss az erdőbe, bolond!
- Fészek van rajtam."
"Lesz-e majd torok
elüvölteni, amit
most elhallgatunk?!"
Tudni kell Kányádiról! A magam részéről, megemelem kalapomat előtte és ha lehetőség adódna (újra), talán mélyen meg is hajolnék. Az értelme és mindaz előtt, amit adott...
Ennyi az egész
"pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése