Osiris Kiadó, Bp., 2005.
(Ford.: Pető Katalin)
" Milyen igazságtalan ez a helyzet: falként áll szemben két erős felnőtt egy gyerekkel. És mi 'nevelési következetességnek' hívjuk, amikor a gyerektől megtagadjuk, hogy az egyik szülőnél bepanaszolja a másikat."
"A megvetés a gyengék fegyvere, védelem azon saját érzések ellen, melyek saját történetünkre emlékeztetnek. S minden megvetés és diszkrimináció forrása az, hogy a felnőtt többé vagy kevésbé tudatosan, kontrollálatlanul és rejtetten hatalmat gyakorol a gyermeken, amit a társadalom (a gyilkosságot és a súlyos testi sértést kivéve) tolerál. Amit a felnőttek gyermekük lelkével művelnek, teljesen az ő ügyük, úgy kezelik a gyermeket, mintha saját tulajdonuk volna, pont úgy, ahogy egy totalitárius állam bánik polgáraival. Ám egy felnőtt soha nem lehet olyan mértékben kiszolgáltatott, ahogyan a csecsemő a szüleinek, akik semmibe veszik jogait. Mindaddig, míg nem válunk érzékennyé a kisgyermek szenvedésére, erre a hatalomgyakorlásra senki sem figyel fel, senki nem fogja komolyan venni, és általában bagatellizálják, hiszen ezek 'csak gyerekek'. Ám ezekből a gyermekekből húsz év múlva felnőttek lesznek, akik mindent visszafizetnek majd saját gyermekeiknek."
Bevallom, kicsit ódzkodva vettem a kezembe, a cím ugyan vonzott, de valahányszor csak belelapoztam, mindig valahogy olyan sorokra bukkantam, amiktől inkább elmenekültem volna. Pedig csak sorok voltak. Igazából a tartalmuktól, még pontosabban fogalmazva, magamtól menekültem volna. Nem mertem sokáig szembenézni azzal a ténnyel, hogy ennek is két oldala van (akárcsak az éremnek): igen, meglehet, olyasmit olvasnék, ami szíven üt, mert netalán "passzol" rám (na ez az, amitől tartottam), másrészt pedig csak egyszerűen elolvasom, és ráteszem a pecsétet: elolvasva. Az első opció mellett döntöttem: ehh, legyen "meg a te akaratod", mondám a könyvnek és uccu neki, belekezdtem.
Nem értek én a fordításokhoz, de azt hiszem, nem a legjobban sikerült. Az az igazság, néhol többször is el kellett olvasnom egy-egy gondolatmenetet, vagy akár csak sorokat, mert nem értettem (pedig magyarul olvastam). Erről ennyit. A könyv, szerintem fantasztikus. Akár a kiemelt idézetekből is kitűnni vélhet, hogy a szerző olyan helyzeteket is észrevesz - melyben a gyerek elnyomásának igen finom változataira kapunk példát - amiket amúgy konvencionális, normálisnak mondott társadalmunkban nemhogy tolerálunk (tolerálnak), sőt, elfogadottnak, normálisnak tartunk (tartanak). Látja, és egyben példákkal, gondolatokkal rávilágít arra, hogy mindez milyen következményekkel jár.
Igen, jó volt elolvasni, emészteni a néhol arcul ütő gondolatokat, belátni, hogy van, amin még mindig javítani lehet és kell.
Ajánlom mindenkinek, szakembereknek egyenesen kötelezővé tenném.
Néhány idézet is akkor:
1. "A gyermeknek őseredeti igénye, hogy mindazt, ami ő, kezdettől fogva tiszteljék és vegyék komolyan. "
2. "...bármilyen paradoxnak tűnik - a gyermek elérhető."
3. "Az ember csak olyasmire emlékezhet, amit egykor tudatosan átélt."
4. "... a gyermekkor érzelmei oly erősek, hogy elfojtásuk nem marad súlyos következmények nélkül."
5. "... nem kell örökösen kényszeresen a régi sémákat követnünk (csalódottság - a fájdalom elfojtása - depresszió), hiszen van más lehetőségünk is csalódásaink kezelésére, nevezetesen az, hogy megéljük fájdalmunkat."
6. "Világunk biztosan egész máshogy nézne ki, ha a legtöbb cscsemőnek esélye nyílna arra, hogy anyján pasaként uralkodjék, miközben az dédelgeti, és nem kellene túl korán anyja szükségleteivel törődnie."
7. "A családi légkör akaratlan továbbadása különböző formákban történik. Vannak például olyan emberek, akiknek nincs egyetlen hangos vagy döhös szavuk sem, csakis jónak és tévedhetetlennek látszanak, mégis azt éreztetik az embertársukkal, hogy nevetséges, buta vagy hangos, mindenesetre túl közönséges hozzájuk képest."
8. "Aki saját érzéseivel tisztában van, másokéit is komolyan veszi."
[El kell olvasni, a többi a könyvben meg vagyon írva. :)]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése