Kit szerettem? Mit szerettem?

Polcz Alaine

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004.




Ott van Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Vajda Júlia..., akikről hallotunk már, olvastunk iskolai tankönyvekben. Ismerünk is tőlük (talán) egy-két verset, festményt, és vélhetően őrzünk róluk magunkban valamiféle elképzelést, hogy milyenek is lehettek / voltak ők a mindennapokban. És egyszercsak mesélni kezd Polcz Alaine, aki szerette ezeket az embereket, mellettük volt, barátok voltak. Negyven, ötven éven át. "Testközelbe" hozza őket. Szinte megérinthetőek, és a róluk őrzött kép átminősül. Az ő szemén keresztül kezded nézni, látni ezeket az alkotókat. Azt, ahogyan küzdöttek a halállal, megkérdőjelezték Isten létét, ahogyan szerettek, szeretve voltak... Furcsa ez (számomra). Akarva akaratlanul újra kell olvasni néhány verset, immár az új(abb) perspektívából. Mert már több ismeret van.
Polcz nem emeli egyiket se a magasságba, nem kritizálja, nem ítéli el, csupán mesél róluk. Történeteket, eseményeket. Róluk / velük kapcsolatban,  ahogy az emlékezet előhívja. Szeretettel! Igen, szerette ezeket az embereket! És kimondhatatlanul szerette az életet!

Letéptem ezt a hangaszálat,
már tudhatod, az ősz halott.
E földön többé sose látlak.
Ó idő szaga, hangaszálak,
és várlak téged, tudhatod. (Apollinaire - Búcsú)

Úgy gondolom, kár lett volna kihagynom Polcz gondolatait:

    "Mit vetítünk ki arra, akit szeretünk? Mit képzelünk róla? Mit várunk tőle? Mit adunk mi magunk?
     És az Istentől mit várunk? Gondoskodjon, védjen meg minden rossztól - szeressen feltétel nélkül. Teljesítse a kívánságaimat, a kéréseimet. Mit adunk mi? Imádjuk! Szerintem, mert el nem érhetjük. És ha elértük? Meddig érik el a novíciusok?
      Valószínűleg - gondolom én - így vagyunk a szerelemmel is. Hajszoljuk a teljességet, az egészet, amit elképzeltünk. Esetleg amire szocializálódtunk. A kezdetén, a mámorban, mindent gyönyörűnek látunk. Aztán?
      Az ember elhagyja az ő apját és anyját, és lesznek ketten egy test. Majd elhagyja azt, hogy egy másikat keressen.
      A kívánságaink gyermetegsége: legyen vasárnap szép idő, ne essen, mert kirándulni megyünk. De a fák, a bokrok, vagy éppen a szomszédom szenvednek a szárazságtól. (Szegény Isten, mit tegyen?) Én még itt járok, vagy lassan előbbre lépek. Valakinek az életéért könyörögtem, megkaptam. János visszajött a frontról. Háromévi háború után életben maradt. (...)
     Anyám életéért könyörögtem, aztán később nem tudott meghalni.
     Nem akarok már kérni semmit. Mert még meg találom kapni."