Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006.
"... még csak most kezdődik minden" (Mészöly)
Már a harmincadik oldalnál bocsánatot kértem Polcz Alaine-től - gondolatban -, hogy eddig még nem osztoztam gondolataiban. Végtelenűl egyszerű. Nem hinném, hogy csak az írása(i), hanem ő is. Mintha egy idő után megszakadt volna az író-olvasó viszony közöttünk. Az egész olyanná vált, mintha én ott ülnék mellette, ő meg csak mesél, és mesél, és mesél... Miről is? Az életről. Szerelemről. Házasságról... Megfoghatatlan számomra, mennyi méltóság és tartás volt ebben a nőben. Mészöly utolsó hónapjait írja meg. Pontosabban fogalmazva, megpróbálja a kimondhatatlant kimondani. Azt, ami a múltjához, múltjukhoz tartozott, amiből jelen lett, aztán ismét múlt (de már csak neki, Mészöly halott). "Nem tudatos, csak hagyom a dolgokat -, legyen minden úgy, ahogy volt" - mondja. Nem toporzékol, nem üvölt, de ott van a sorok között, a tartása mögött, hogy iszonyatosan fáj (vagy inkább tehetetlen?)... Az, hogy elvesztette Miklóst, hogy szerette ötvenhárom éven át, meghátrálás, megfutamodás nélkül, hiszen az írónak szerelmei voltak közben, magatartása sokszor elutasító...- ahogy Polcz mondja. A végén, miután a hamvakat szétszórta, miután eltemette szeretett emberét, mintha árulkodna egy kicsit (talán inkább magának, mint nekünk - nem tudom): "Szeretnék ma is vele álmodni. Valahogy megérteni. Mit? Őt. Magamat, az életet. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. (Most, három év múlva látom, hogy még mindig érnek meglepetések, ki mellett is éltem ötvenhárom évet.)"
Nem, úgy gondolom, Polcz Alaine-t nem lehet többé figyelmen kívül hagyni! Elbűvölő, karakán egyéniség sugárzik az írásából, gondolataiból. Nem (csak) mint író, de mint nő. Valahogy nagyon szépen tudja leírni a halált..., és egyáltalán, mindazt, ami engem / mást talán megtörne...
[Legyen neki is egy nagy csokor napraforgóvirág, vagy talán inkább őszi kikerics, mert azokat imádta!
"... a legfehérebb kavicsnál várlak..." (József Attila)]
Néhány gondolata:
1. "Szocializálódunk a szerelemre, ahogyan a hitre is, de a szerelmet mégis valóságnak érezzük, mivel átéljük. Amit hozzáfűzünk, és amit várunk tőle, az gyakran illúzió. Mindenki úgy éli meg (már aki megéli), ahogy tudja, ahogy tőle telik. Ahogyan ő szeretni tud."
2. "A legnagyobb akadály: önmagunk. Mert kell valaki az embernek, akinek felmutathatja önmagát. Aki elismeri és csodálja. Ez a férfiaknak alapvető vágyuk. Ők a hódítók, az uralkodók. (Voltak eddig, mi lesz ezután? Marad a két nem ősi princípiuma? Mert ez harc, ami most van a két nem között, forradalom. És vajon hová vezet?)"
3. "Ez az élet, az irodalom, a szerelem, a hit története, történése. Néhány dolgot megértünk az egészből - majdnem mindig ez történik -, de a teljességet? Egyáltalában lehet a teljességet megélni, megérteni? Legnagyobb akadálya ennek, hogy elsősorban (és mindig) csak önmagunkat, saját érzéseinket tudjuk átélni - főként a szerelemben -, a másikét nem."
4. "Váratlanul a szemembe nézett, és ez olyan volt, hogy éreztem benne a mélységet, és azt, hogy valami mondanivalója van, de nem tudja kimondani. Nem egyszerűen azért, mert nem találja a szavakat, hanem ezt talán nem is lehet kimondani. Nehéz. Hosszasan néztük egymást, elmerültem a szemében, ugyanakkor valahol belülről megrettentem, elvesztettem a talajt a lábam alól. Úgy éreztem, hogy nem tudom, mivel nézek szembe a szemében... Hosszasan nézett, néztük egymás szemét."
5. "Miért ölöm meg azt, akit szeretek, hogy aztán ugyanazt - ami benne volt, másban keressem?"
6. "Minden átalakul, de bizonyos fokig azonos is marad. Csak a rálátás változik, a megértés lesz megértőbb."
7. "És mégis, a világháborúban volt valami, ami jobb volt, mint most: egész idő alatt létezett szolidaritás. Akárki jött, illett és természetes volt éjszakára befogadni, vagy ha ettél, valami kicsit juttatni abból is - miközben éheztünk."
8. "Aztán azt beszéltük, hogy ha nagyon sokáig él együtt valaki a másikkal, elkezdenek hasonlítani egymásra. Az átélt események, a környezet, a gondolatok. Az egyik lassan megismeri a másik gondolatát és arcát."
9. "Mi mindenen tűnődöm, jönnek föl az emlékek. Mindig azt vártam, hogy egyszer biztonságban érezzem magam mellette."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése