Előzetes

M. V. Llosa: A város és a kutyák

„Meg vagyok róla győződve, hogy azok a rögeszmék, melyek szorongással töltenek el, melyek gyötörnek bennünket, de azok is, amelyek erőt adnak, hogy várjuk és akarjuk a változásokat életünkben, hajlékony, eleven és ösztönző formában mindig visszatükröződnek majd az irodalomban.” (M.V.L.)

Ez áll fülszövegként a Kriteron kiadásában megjelent kötetnek. Elérkezett a nap, hogy elkezdjem végre. Első randevúm Llosaval. Izgalmasnak ígérkezik.

[Két nappal később (jún. 30.): Jó! Jóóó! Hát, ez nagyon jóó! Hű, ez de jó! :)) -- Mindjárt elfogy :(]

Tóték

Örkény István

" - Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit..."

Hát akkor dobozoljunk, "édes, jó Lajosom"!
Kacagnék, mert komikusan abszurd az egész, úgy, ahogy van, de csak ritkán esik jól ez a kacagás. Úgy értem igazán jól. Inkább szánom az egész Tót pereputtyot; a postást, lehet, hogy makacsul megfüröszteném a hordó vizében - amibe a ki nem adott leveleket dobigálja -, az őrnagyot meg feltenném pontosan egy bombára, és egyenesen a fenyőillatú tájakra repíteném.

Komolyan. Hőbörögtem-háborogtam, míg olvastam. Groteszk. A javából. És abszurd. Mocsokul idegesített néha. Máskor meg muszáj volt felcsattantsak egy kiadós kacagást. Persze, Örkény nagyon tudja (tudta) a dolgát. 

Felemás érzésekkel maradtam, az az igazság. Kétségtelenül nagyon jó kisregény [DE nem übereli (nálam) az Egyperceseket (egyelőre). Ez van.] 
"Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik" - olvasható valamelyik oldalon. No, hát tőlem most ennyi tellett. :))

Kriterion Kk., Bukarest, 1982.

[<-- Ebből a kötetből olvastam]

Az üvegbura

Sylvia Plath

Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981.
Fordította: Tandori Dezső



"... mindig ugyanaz az üvegbura borul rám..."

A fügefa ágai számtalan lehetőséget kecsegtetnek, de ha az egyik kapja a több voksot, a másik (a többi) lehetőségre nincs mód.
Az agytekervények labirintusdit játszanak. Bárhogy kanyarodsz, oda lyukadsz ki végül, ahonnan elindultál: önmagadhoz.
Hiába az ösztöndíj, az (irodalmi) elismerések, az űr, ami legbelül van, emészt, és hát "a baj az (is), hogy egyetlen egyház, még a katolikus se tudja teljesen kitölteni az ember életét. Tökéletesen mindegy, mennyit térdepelünk és imádkozunk napjában, a háromszori étkezés továbbra is elkerülhetetlen, csakúgy, mint az, hogy valami állásunk legyen, és a világban éljünk." 
A düh, a tehetetlenség is, persze, körbefon. Mintha csak arra lennél kíváncsi "ki ásta föl a játszóteret?!". Ki  (mi) az, aki (ami) leradírozta a sima, fiatal bőrről a fényt?
És mégis, melyik ága lenne jobb a fügefának?

A képzelőerő dolgozik. A test azonban élni akar. A lélek költözne már, de az izmok elernyednek, valahányszor tettre kerülne sor.
És végül? Hát, végül "mély lélegzetet vettem, hallgattam szívem jól ismert kérkedő lüktetését. Vagyok, vagyok, vagyok."

Remekművet tartasz kezedbe, olvasó, de légy éber! Esther világa nem a te világod.

[Most aztán több mint biztos, h a föld fenekéből is megszerzem Plath naplóit!]

Johanna

Farkas Péter

Magvető, Bp., 2011.




Most nem a harmóniáról beszélek, csak úgy, az életről. Mi kell emberi létünkhöz? Mindössze étel, ital...?
A szavak, az érintések hiányát vajon mi / ki kárpótolja? Kárpótolhatja? Talán a néha feltörő lázadás, ami aztán akkora erővel robban ki, hogy mindent egyszerre akar. És csak magának. De, ne gondold, hogy meg is kapja... Johannának nem sikerült.

Őrültnek mondják őt. Én áldozatnak. Mindent megkapott az élettől, csak éppen azt nem, ami emberré tesz valakit. Királylány ő, de nem a meséké. Feleség ő, de semmiképp nem élettárs, hitves. Anya ő, de nem a boldog.
Mintha történelem előtti korból pottyant volna elém ez a história. Amikor még nem szóltak egymáshoz az emberek, csak ütöttek. Emberek?! De hiszen, melyik anya csapja fel úgy az állát lányának, hogy az kettéharapja nyelvét?! Pedig csak az érintés egy változatát akarta megkóstolni. Egy másodpercnyi szeletkéjét egy olyan életnek, amiben érintések nélkül sűrűvé válna a levegő -- egyébként.
Királyi familía, de inkább menekülj a koldusok közé, ha teheted, mert ezek itt felfalnak.
Nyisd ki a szemed, és lásd, a halott ősök portréi élőbbnek tűnnek az élőknél.

És fellázadnak a sejtek, és egyszercsak maguknak akarják a (más által) kiválasztott férjet."Házassága az első naptól boldogtalan volt. Mégis nap mint nap újra akarta a férfit, mert akart valakit."
Őrült volt hát Johanna? Kétségtelen, hogy, aki több, mint két évig cirkál halott férjének koporsójával, nem számít normálisnak. Szánnivalóan megrázó az egész. "... gyermek akart lenni, súlytalan áramlás, a legeslegmélyebb elemében is minden szilárd anyagtól mentes, ellenállás nélküli terjedés..." Ez a bolyongás kellett. Neki.
A nyugalom odébb van. Előbb élve meghalni... Aztán végképp.

Beleszédültem ebbe a könyvbe. Nem biztos, hogy törékeny lelkemnek kell ilyen. Nem biztos, hogy azt mondom rá, újra szeretném olvasni a közeljövőben...
Mégis azt mondom, (nagyon) jó könyv! Rövid, tömör, velős. Semmi fölösleges szóáradat vagy szövegkörítés, és mégis minden megtudható...