"A csónakokból minden szem a Titanic felé tekintett. Magas árbocai, négy óriási kéménye feketén rajzolódott ki a tiszta kék éjszakában. A kivilágított sétafolyosók, az ablakok sárgán fénylő sora, rengeteg ember a korlátok mentén; a csónakból jól lehetett hallani a ragtime ütemeit az éjszaka csendjében. Hinni sem akarták a menekülők, hogy végveszélybe került az óriás: mégis, ők kint vannak a tengeren, a gigász orra pedig mind mélyebben merül a vízbe. "
1912 április 10-én indult első útjára minden idők egyik legimpozánsabb óceánjárója, a Titanic. Azon a napon még senki sem álmodta, hogy ez az útja egyben az utolsó is.
1912 április tizenötödikére virradó éjszaka elsüllyedt. Azt gondolom, nincs ember, aki ne hallott volna már róla. Ez az "elsüllyeszthetetlen" hajó történelmet írt. Társadalmi, osztálybeli megkülönböztetések, határvonalak élét tompította (vagy meg is szüntette). Sérült lelkeket hagyott és (akár) soha meg nem találtakét.
Szinte 40 perc telt el az ütközéstől, hogy leadták az első - akkor érvényben levő - CQD nemzetközi segélykérő jelzést (MGY a Titanic hívójelével). És több mint egy óra (12h 45'-kor) az SOS-jelzést.
Az időt azonban nem lehetett visszafordítani. Legalább este 11-ig sem, amikor az utolsó figyelmeztetés érkezett a Californian-ról, hogy jégveszély van. Ez lett volna a hatodik(!) figyelmeztetés április 14-én. Ugyan! Ekkora acéltömeget "az Úristen se tudna elsüllyeszteni". Elképzelhetetlen, hogy olyan sérülés érje, ami keményen kikezd öt (és aztán a többi tizenegy) zárórekesszel. Nos, megtörtént. 11h 40-kor bekövetkezett az ütközés és 2h 20-kor a gigász eltűnt a föld színéről. Április 17-én a Carpathia mindössze 705 (más adatok szerint 712) túlélővel (a 2205/22XX? utasból) érkezett New Yorkba.
Eszméletlen sok kérdést von(t) maga után. Részemről is megtoldanám eggyel (mondjuk): milyen alapon vélték magukat istennek, hogy elsüllyeszthetetlennek tartották, hogy megbíztak több tonna acéltömegbe?
Azt gondolom, az arrogancia netovábbja volt egyrészt... Másrészt pedig azt merem megkockáztatni, Isten(i) provokáció. Nem hiszem, soha nem is hittem, hogy ember legyőzheti a természetet.
Mindenesetre olyan leckét adott a huszadik századnak, hogy mindmai napig nem hagyja nyugton a tudományt (tudósokat, rokonokat, történészeket.....) A válaszok (jórésze) pedig azóta is várat(nak) magukra.
2012 április 15-én olvastam. A magam részéről ezzel és egy imával emlékeztem meg...
Közelebb Tehozzád, Istenem (evangélikus ford.)
(Nearer, my God, to Thee)
Hadd menjek, Istenem, mindig feléd,
Fájdalmak útjain mindig feléd!
Ó, sok keresztje van, de ez az én utam,
Mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.
Ha este száll reám, s csöndes helyen
Álomra hajtanám fáradt fejem:
Nem lesz, hol nyughatom, kő lesz a vánkosom,
De álomszárnyakon szállok feléd.
Szívemtől trónodig - mily szent csoda! -
Mennyei grádicsok fényes sora.
A szent angyalsereg mind nékem integet.
Ó, Uram, hadd megyek én is feléd!
Az álom s éj után kél újra fény,
Új hittel a követ megáldom én.
Templommá szentelem, hogy fájdalmas szívem,
Uram, hozzád vigyem, mindig feléd!
Csillagvilágokat elhagyva már,
Elfáradt lelkem is hazatalál.
Hozzád ha eljutok, lábadhoz roskadok,
Ott majd megnyughatom örökre én!
Kossuth Kk., Bp., 1983.
Fordította: Róna Ilona
Néhány érdekesség:
- in memoriam
- a Big Picture galériája
- Eva Hart túlélő visszaemlékezése
- állítólag 13 székely áldozata is volt
- a National Geographic megemlékezése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése