 |
| Virginia Woolf (Nicole Kidman, Az órák, 2002.) |
"Nincs időm leírni terveimet. Sok mindent mondhatnék Az órákról és a felfedezésemről; gyönyörű barlangokat ások ki a hőseim mögött. Azt hiszem, ez pontosan azt eredményezi, amit akarok; emberséget, humort, mélységet. Arra törekszem, hogy a barlangok összefüggő rendszert alkossanak, és mind a jelen pillanatban kerüljön napvilágra."
(Virginia Woolf, naplója, 1923. augusztus 30.)
Micsoda móka! Micsoda pezsgés! Pazar júniusi délelőtt. Egyetlenegy nap, ahol a terek elosztója az idő (és fordítva). Összefüggő szálak, különc asszonyi létek, sodrodó és kapaszkodó gondolatok egymásutánja. Sorsok. Kérdések és valami titokzatos látatlanba révedő tekintetek. Az órák, igen, az idő fűzi össze Virginiat (1923) Clarissaval (XX. sz. vége) és Lauraval (1949). És egy könyv sorai, amik kibírták az időt, hogy életeket kössenek össze különböző terekben.
A látszat a józan megfontoltságot beszéli be környezetének, a valóság másról szól. A tehetetlenségről. A múltról, ami nem változtatható. A jelenről, amibe felhalmozódtak letűnt órák, percek megválaszolatlan kérdései...
Különös regény. Különös szereplők. Azt gondolom, mind különcök vagyunk a magunk módján. Lebegünk vagy vergődünk időnként éppúgy, mint ezek a nők a regényben.
Lenyűgözőnek tartom, ahogy egymásba kapaszkodnak és ugyanakkor megőrizni látszanak a távolságot egymás között ezek az életek.
A Stephen Daldry rendezésében készült film a könyvről egyik nagy kedvencem. Úgy tűnik valamiért nagyon szeretem az olyan alkotásokat, amik nem szabályosak, amikben az idősíkok folyamatosan játszanak egymással és velem.
Mégis, mennyi és mi kell ahhoz, hogy valaki kövekkel a zsebében besétáljon a folyóba? Miféle erők és késztetés képes mozgósítani valakit, hogy előtte még olyan levelet fogalmazzon, olyan világban, ahova elszántan nem akar többé tartozni?
Azt hiszem, innen kezdve, teljesen más szemmel kell és fogom tudni nézni/látni Virginiát. Nem feltétlenül a megértés szintjéről beszélek, annál inkább a szellemiségéről, ahogy látni vélem, amikor perceket tölt azzal, hogy legjobb tollát kiválassza, aztán nagy sokára megszülessen az első mondata.
Ulpius-ház Kk., Bp., 2006.
Fordította: Tótisz András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése