Kit szerettem? Mit szerettem?

Polcz Alaine

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004.




Ott van Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Vajda Júlia..., akikről hallotunk már, olvastunk iskolai tankönyvekben. Ismerünk is tőlük (talán) egy-két verset, festményt, és vélhetően őrzünk róluk magunkban valamiféle elképzelést, hogy milyenek is lehettek / voltak ők a mindennapokban. És egyszercsak mesélni kezd Polcz Alaine, aki szerette ezeket az embereket, mellettük volt, barátok voltak. Negyven, ötven éven át. "Testközelbe" hozza őket. Szinte megérinthetőek, és a róluk őrzött kép átminősül. Az ő szemén keresztül kezded nézni, látni ezeket az alkotókat. Azt, ahogyan küzdöttek a halállal, megkérdőjelezték Isten létét, ahogyan szerettek, szeretve voltak... Furcsa ez (számomra). Akarva akaratlanul újra kell olvasni néhány verset, immár az új(abb) perspektívából. Mert már több ismeret van.
Polcz nem emeli egyiket se a magasságba, nem kritizálja, nem ítéli el, csupán mesél róluk. Történeteket, eseményeket. Róluk / velük kapcsolatban,  ahogy az emlékezet előhívja. Szeretettel! Igen, szerette ezeket az embereket! És kimondhatatlanul szerette az életet!

Letéptem ezt a hangaszálat,
már tudhatod, az ősz halott.
E földön többé sose látlak.
Ó idő szaga, hangaszálak,
és várlak téged, tudhatod. (Apollinaire - Búcsú)

Úgy gondolom, kár lett volna kihagynom Polcz gondolatait:

    "Mit vetítünk ki arra, akit szeretünk? Mit képzelünk róla? Mit várunk tőle? Mit adunk mi magunk?
     És az Istentől mit várunk? Gondoskodjon, védjen meg minden rossztól - szeressen feltétel nélkül. Teljesítse a kívánságaimat, a kéréseimet. Mit adunk mi? Imádjuk! Szerintem, mert el nem érhetjük. És ha elértük? Meddig érik el a novíciusok?
      Valószínűleg - gondolom én - így vagyunk a szerelemmel is. Hajszoljuk a teljességet, az egészet, amit elképzeltünk. Esetleg amire szocializálódtunk. A kezdetén, a mámorban, mindent gyönyörűnek látunk. Aztán?
      Az ember elhagyja az ő apját és anyját, és lesznek ketten egy test. Majd elhagyja azt, hogy egy másikat keressen.
      A kívánságaink gyermetegsége: legyen vasárnap szép idő, ne essen, mert kirándulni megyünk. De a fák, a bokrok, vagy éppen a szomszédom szenvednek a szárazságtól. (Szegény Isten, mit tegyen?) Én még itt járok, vagy lassan előbbre lépek. Valakinek az életéért könyörögtem, megkaptam. János visszajött a frontról. Háromévi háború után életben maradt. (...)
     Anyám életéért könyörögtem, aztán később nem tudott meghalni.
     Nem akarok már kérni semmit. Mert még meg találom kapni."

Asszony a fronton

Polcz Alaine

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005.



Valahogy nincs szavam. Nem állnak össze a mondatok.
Olvastam, hallgattam (a szerző előadásában) és minduntalan végigfutott a hideg a hátamon. Ezt a könyvet el kell olvasni! Döbbenetes! Már sok helyen olvastam, hogy Polcz tárgyilagosan beszél a múltjáról... Igen, azt hiszem van ebben igazság. Valahogy úgy tudja az egészet előadni, leírni, hogy azt hinnéd, nem is róla volt / van szó. Tényként. DE(!) számol azzal, hogy idővel más lesz minden. Nem a múlt. Nem, az nem változtatható meg! Ami változik, a távolság. Az eseményektől. Még mindig benne él a háború egész történése, a számos megerőszakolás... (brutális...), a menekülés, az életveszély, a kiszolgáltatottság... Emlékként. Talán ezért nem átkozódik. Bevallja, volt idő, megtagadta Istent, mert képtelen volt elhinni, hogy mindezt megengedte. De azt is bevallja, erősebb lett. Amikor arról mesél, hogy azokat az orosz katonákat, akiket "beazonosított" áldozatuk, lelövik, kiderül, hogy ez a nő mennyire ember! Nem, nem bírja elküldeni a fiatal katonát a vesztőhelyre, hiszen alig lehetett tizennyolc éves - mondja. Hihetetlen mennyi alázat, emberszeretet, erő volt ebben az asszonyban.

És mégis. Van valami, amitől azt mondod, ez nem tárgyilagosság. Olvasáskor talán nem jön át annyira, de hallgatod, és hallgatod, aztán amikor beáll a másodperces csönd, utána pedig hallszik a könnyek visszanyelése… érzed, hogy ott vagy mellette. Önkéntelenül hallgatod a másodpercnyi csöndet…önkéntelenül visszanyelsz vmit…

 





Ajánlom mindenkinek! Nőként, emberként van, mit okulni belőle!

Egész lényeddel

Polcz Alaine
                                                          

Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006.




"... még csak most kezdődik minden" (Mészöly)

Már a harmincadik oldalnál bocsánatot kértem Polcz Alaine-től - gondolatban -, hogy eddig még nem osztoztam gondolataiban. Végtelenűl egyszerű. Nem hinném, hogy csak az írása(i), hanem ő is. Mintha egy idő után megszakadt volna az író-olvasó viszony közöttünk. Az egész olyanná vált, mintha én ott ülnék mellette, ő meg csak mesél, és mesél, és mesél... Miről is? Az életről. Szerelemről. Házasságról... Megfoghatatlan számomra, mennyi méltóság és tartás volt ebben a nőben. Mészöly utolsó hónapjait írja meg. Pontosabban fogalmazva, megpróbálja a kimondhatatlant kimondani. Azt, ami a múltjához, múltjukhoz tartozott, amiből jelen lett, aztán ismét múlt (de már csak neki, Mészöly halott). "Nem tudatos, csak hagyom a dolgokat -, legyen minden úgy, ahogy volt" - mondja. Nem toporzékol, nem üvölt, de ott van a sorok között, a tartása mögött, hogy iszonyatosan fáj (vagy inkább tehetetlen?)... Az, hogy elvesztette Miklóst, hogy szerette ötvenhárom éven át, meghátrálás, megfutamodás nélkül, hiszen az írónak szerelmei voltak közben, magatartása sokszor elutasító...- ahogy Polcz mondja. A végén, miután a hamvakat szétszórta, miután eltemette szeretett emberét, mintha árulkodna egy kicsit (talán inkább magának, mint nekünk - nem tudom): "Szeretnék ma is vele álmodni. Valahogy megérteni. Mit? Őt. Magamat, az életet. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. (Most, három év múlva látom, hogy még mindig érnek meglepetések, ki mellett is éltem ötvenhárom évet.)"

Nem, úgy gondolom, Polcz Alaine-t nem lehet többé figyelmen kívül hagyni! Elbűvölő, karakán egyéniség sugárzik az írásából, gondolataiból. Nem (csak) mint író, de mint nő. Valahogy nagyon szépen tudja leírni a halált..., és egyáltalán, mindazt, ami engem / mást talán megtörne...

[Legyen neki is egy nagy csokor napraforgóvirág, vagy talán inkább őszi kikerics, mert azokat imádta!

"... a legfehérebb kavicsnál várlak..." (József Attila)]

Néhány gondolata:

1. "Szocializálódunk a szerelemre, ahogyan a hitre is, de a szerelmet mégis valóságnak érezzük, mivel átéljük. Amit hozzáfűzünk, és amit várunk tőle, az gyakran illúzió. Mindenki úgy éli meg (már aki megéli), ahogy tudja, ahogy tőle telik. Ahogyan ő szeretni tud."

2. "A legnagyobb akadály: önmagunk. Mert kell valaki az embernek, akinek felmutathatja önmagát. Aki elismeri és csodálja. Ez a férfiaknak alapvető vágyuk. Ők a hódítók, az uralkodók. (Voltak eddig, mi lesz ezután? Marad a két nem ősi princípiuma? Mert ez harc, ami most van a két nem között, forradalom. És vajon hová vezet?)"

3. "Ez az élet, az irodalom, a szerelem, a hit története, történése. Néhány dolgot megértünk az egészből - majdnem mindig ez történik -, de a teljességet? Egyáltalában lehet a teljességet megélni, megérteni? Legnagyobb akadálya ennek, hogy elsősorban (és mindig) csak önmagunkat, saját érzéseinket tudjuk átélni - főként a szerelemben -, a másikét nem."

4. "Váratlanul a szemembe nézett, és ez olyan volt, hogy éreztem benne a mélységet, és azt, hogy valami mondanivalója van, de nem tudja kimondani. Nem egyszerűen azért, mert nem találja a szavakat, hanem ezt talán nem is lehet kimondani. Nehéz. Hosszasan néztük egymást, elmerültem a szemében, ugyanakkor valahol belülről megrettentem, elvesztettem a talajt a lábam alól. Úgy éreztem, hogy nem tudom, mivel nézek szembe a szemében... Hosszasan nézett, néztük egymás szemét."

5. "Miért ölöm meg azt, akit szeretek, hogy aztán ugyanazt - ami benne volt, másban keressem?"

6. "Minden átalakul, de bizonyos fokig azonos is marad. Csak a rálátás változik, a megértés lesz megértőbb."

7. "És mégis, a világháborúban volt valami, ami jobb volt, mint most: egész idő alatt létezett szolidaritás. Akárki jött, illett és természetes volt éjszakára befogadni, vagy ha ettél, valami kicsit juttatni abból is - miközben éheztünk."

8. "Aztán azt beszéltük, hogy ha nagyon sokáig él együtt valaki a másikkal, elkezdenek hasonlítani egymásra. Az átélt események, a környezet, a gondolatok. Az egyik lassan megismeri a másik gondolatát és arcát."

9. "Mi mindenen tűnődöm, jönnek föl az emlékek. Mindig azt vártam, hogy egyszer biztonságban érezzem magam mellette."

Egyszer-volt szerelem

Szilvási Lajos

Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1968.




Nem tudom, nem tudnám egy szóval elmondani, hogy miről szól ez a könyv. A cím alapján, szerelemről, de azt hiszem, ennél sokkal többről van szó benne. Az elejtett fonál újra megtalálásáról, a régibe - egyszersmind immár újba - való beilleszkedésről, alázatról, emberségről, szolidaritásról... Tényleg sorolhatnám, mert időnként minden előkandikál a sorok közül. Értékek. Emberi méltságunkhoz társuló, talán emberi méltóságunkat formáló értékek. De nem csak. Önmagunk ismerete önmagunk, illetve mások szemében. Igen, úgy éreztem, ez is mind benne van. És a szerelem. Az egyszer-volt. Holló Krisztinával bolondul szeretik egymást, de az erről való kommunikáció hiánya közöttük (Holló hazatérése után) a félreértések egész sorát indítja be. A külsőleg hideg, már-már szinte elutasító magatartás, egymás irányába, feszült helyzeteket teremt, miközben belül, mindketten a másikra vágynak. Beismerem, kicsit féltem a végétől. Nem akartam, hogy ez is bizonytalanságban hagyjon, mint az Egymás szemében...

Felüdülés volt olvasni. Egyszerű nyelvezetével, stílusával engem magával ragadott. Tetszett, és ha őszinte vagyok teljesen magamhoz, be kell vallanom, talán egy fél csillaggal jobban, mint az Egymás szemében. Kár lenne kihagyni...

Néhány idézet:

1. "Szereted, és ez ellen nem tehetsz semmit. Semmit! Se az eszeddel, se az akaratoddal. Pontosan tudod, hogy ez a szerelem nem olyan érzés, ami észokoktól, vagy elhatározásoktól függ. Ez az érzés öntörvényszerű vonzódásból, emlékek sokaságából ötvöződött össze, és nem te uralkodol rajta, hanem te vagy alárendelve neki..."


2. "... mielőtt valamit kijelent, nézzen körül, és ne benyomásokból, hanem tényekből ítéljen."

3. "... még azok is súrlódnak - néha talán még inkább -, akik hasonlóak..."

4. "Sokszor azt hittem, hogy a szemén át belelátok a lelkébe, s egyszer az is eszembe jutott, hogy akkor én leszek az első ember, aki látta valakinek a lelkét."

5. "Azt akarom, hogy merjetek gorombák lenni, ha valakit aljasnak találtok! Merjetek ellentmondani! Merjetek felhördülni! Azt akarom, ne törődjetek udvariassággal, ha az igazatokról van szó! Szeretném, ha megreccsene kissé a padló, ahogyan megálltok, s ha elsápadna az arca annak, kire ráhörkentek!"

6. "El kellene eresztenem magam, mint az úszó a folyó tetején, hadd vigyen amerre akar, hadd legyen úgy, ahogy a körülmények formálják a dolgaimat... De én nem vagyok jó úszó ilyen folyóban. Csak a gyakorlott, rutinos úszók engedhetik el magukat. Nekem nincs rutinom. Én mindig becsületes akartam lenni. Nekem ne legyen játékszer az az érzés, amit szerelemnek neveznek!"

7. "Élni annyi, mint lassan megszületni. És mire valaki eligazodik azon, mi az egyenes, mi a görbe, talán meg is születik..."

8. "Kísérteties dolog, hogy az életben senki se tudhatja, mire készül titokban az az ember, aki mellette ül."

9. "Most már újfajta gondok várnak. Ne azzal indulj eléjük, hogy már most félsz tőlük! Számíts rájuk! Verekedj meg velük! Ne félj, megedződtél te már..."