Szegény emberek

F. M. Dosztojevszkij

Az Orosz Könyv Kiadása, Nagyvárad, 1956.
Fordította: Devecseriné Guthi Erzsébet



Aludtad már a szegények álmát? Fogtál már kezet olyan emberrel, akinek gombjai leszakadtak kabátjáról és mégis gazdaggá tetted őt pusztán azzal, hogy magaddal egyenragúnak tartottad, mert megszorítottad a kezét?

Nos, lehet, hogy mindezekről fogalmad nincs; lehet, hogy te is csak tolakodásnak veszed a szegény közeledését; lehet, hogy szánalmat érzel, és az is lehet, hogy csúfondárosan megveted magadban...
Nem mondhatom meg, mit tegyél vagy mit ne tegyél; nem mondhatom meg, mi helyes és mi nem az, de mondhatom, hogy embernek lenni nem a pénz (az anyagi jólét megléte vagy hiánya) függvénye.

Levelek sora kapcsolódik össze ebben a könyvben. Regénnyé szövik a gondolatokat, és ami még izgalmasabb: történetekké. A szegény emberek történetei ezek. Egy nőé és egy férfié, az ő szemükön keresztül pedig a hasonló (vagy még olyan se) sorú embereké. A kisembereké, akikről nem igazán szólnak a hírek...
A ragaszkodás, a segíteni akarás, a szelíd szavak mestereinek regénye ez. A szegénység az (többek között), ami kifinomította bennük ezeket a vonásokat.

Ismétlem, nem mondhatom meg, mi helyes vagy mi nem az, de gondold meg, az a kézszorítás, amivel egy szegényet megajándékozol, lehet, hogy a világ legdrágább ajándéka lesz számára (anélkül, hogy tudnál róla): meglehet, a méltóságát adod vissza neki. (És talán a reményt, hogy mindez csak múló állapot törékeny létünkben)

Papírhajó

Válogatott és új versek (1995-2008)
László Noémi

 











Előretolt Helyőrség Könyvek
Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2009.



(…) S nem csinált virág, nem papírhajó (Reményik)
De, de az. Sőt, talán papírkomp, megrakva szavakkal, miket végül csak óvatosan tettem le, nehogy összetörjenek.
Leginkább teához hasonlítanám, esetleg fűszerekhez. Hol csípnek, hol édesek. Van, hogy keserűek, és van, hogy felemásak. Mint az érzések. Tele vannak méltósággal ezek a szavak, büszkék és önérzetesek, mindenik kiáltja: összetartozunk. Átkozottul szépek.
Bennem felejtették magukat. A papírhajó valahogy befúrta magát édes terhével, és mostmár nem engedhetem el. [Mégis] szabadon hagyom. Szabadon hagy.
(…) 
A sok betű. Napom velük kitöltöm.
Kiegyenesedik a hát a földön.
A tíz ujj, két tenyér is ellazul.
Ha elaludtam, szólíts magyarul. (Alapdolgok)

Egy vers:

Tudod-e, amit én nem tudhatok,
amiről holdtöltekor álmodok,
emlékszel-e, ha el vagyok feledve,
velem vagy-e, amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve
eljössz-e velem sétálni a csendbe,
és engeded-e majd, ha megfagyok,
hogy eltemessenek a tenyeredbe? (Kérdés)

Családom és egyéb állatfajták

Gerald Durrell

Kriterion Kk., Bukarest, 1978.
Fordította: Sárközi Györgyné



A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg. (A zsidókhoz írt levél 13.2.)

    Ez az idézet a második rész mottója. Az én esetemben az egész Durrell familíáé. Ugyan nem tudok róla, hogy angyalokat vendégeltem volna meg bennük, de míg olvastam, mindenképp vendégeim voltak. Az is lehet, én az ő vendégük. Mindenképp egy roppant kellemes találkozás volt ez velük. Imádnivaló banda - szerintem :).
     Volt alkalom, hogy édesanyám megkérdezte, mit olvasok, hogy időnként hangosan kacagok (máskor meg kuncogok, persze). Hihetetlen egy család. Minden egyes családtag a maga világával. Tiszta banzáj. Mint egy vegyes bolt. Mégis szeretnivalóak egytől egyig.

Na, de drágám, jut eszembe, jómagam is tudtam ám, hogy hova tojnak a szarkák (merthogy sűrűn jártam gyerekként szarka fészket kotorászni), a kukacok is barátaim voltak, meg a fűzfabogarak (nem adván nekem halászbotot - merhogy leánygyermeknek baba jár -, gyártottam magamnak), amikkel halászni jártam. A cserebogarakból egyenesen mariskát fabrikáltam, hadd zengedezzen az alkonyat. A galambokat kosár alá csalogattam, aztán a csűrből figyelve az akciót, megrántottam a kosarat kitámasztó deszkadarab zsinórját, és máris lehetett közelről tanulmányozni a szárnyak hosszát, színét... A varangyokról jobb ha nem is írok semmit...
      Mit is akartam mondani? Ja, hát azt, hogy nagyon élveztem Korfun lenni. A Durrell családdal kirándulni, a szigetvilág színes, káprázatos élővilágát csodálni, Spiro nyelvészetét ízlelgetni.  :))
Ugyan nem feltétlenül igaz (rám nézve), de Spiro az adum: "Istenemre, mintha saját családom búcsúznámsz! Úgy érzemsz, mind enyémeksz!"

[Durrell bácsi! Neved megjegyezve, és ké'ze'd e', tudom is, kinek a polcán van egy egész sor belőled :)]

Minden egybetartozik

A kontemplatív ima ajándéka
Richard Rohr

 












Ursus Libris, Bp., 2006.
Fordította: Lisztes Gábor



Igen, nehéz meglátni, ami előttünk van. Úgy értem, Isten igazából azt látni... Az egó szereti, ha minden neki hódol. Nincs semmi baj az egóval, csak éppen imádja, ha valahol bekavarhat, ha hajladozásra bír bennünket... Így, ezzel a dominanciával (értsd. kizárólag az egó dominanciájával) vajon képesek vagyunk maradéktalanul tisztelni azokat, akik ne adj' Isten nem oda tartoznak, ahova mi? Hát imádkozni tudunk-e? Vagy mondjam inkább azt, imában élni? Merthogy az ima "elsősorban nem a kimondott szó, és nem a végiggondolt gondolat. Inkább egyfajta beállítottság, a Jelenlétben létezés sajátos módja."
Szükség van hát az egóra, de szükség van valami másra is, ami talán több ennél. Mélyebb. Logikán túlmutató, azzal nem magyarázható. Szép ez így. Számomra érthető is. Meglehet csak azért, mert érdekel. Meglehet csak azért, mert jó ideje igyekszem(?!) gyakorolni. Sose állítottam, most sem teszem, hogy könnyű, de valahogy mintha egyszerűbbé válnának így a dolgok. Nem miattad, miatta vagyok jól --- de magamért, és szerintem ez, kezdetnek nem is olyan rossz. (Vannak gondolatok, amiket nem tudtam elfogadni, de hát miért is kéne mindent elfogadni :D)

Roppant jólesett olvasni. Ez egy más világ, no.

"Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok Isten.
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok.
Legyél csendben, és tudd.
Legyél csendben.
Legyél."