Emlékezés egy régi udvarházra

- válogatás Faludy György verseiből -

Faludy György

Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000.




Ez a válogatás Faludy első erdélyi útjának évében jelent meg (2000 október vége).
Szeretem Faludyt. Volt alkalmam személyesen (élőben) is látnom és most már tudom, hogy akarva akaratlanul is tőle vettem át "ha szabad így mondanom" kifejezést. Bámulatos emlékezőtehetsége lenyűgőzött a találkozón. Ne felejtsük, ez az úriember, Szőcs Géza szavaival élve, "még csak most az imént született, Ferenc Jóska idejében." Voltak versei, amiket toll és papírhány miatt észben rögzített és csak később kaptak írott formát.
Mintha beleszülettek volna a versei. Nem érzek semmi erőltetettséget bennük. Hogy keresné a rímeket, a szavakat. Játszik a lírával, a lírában.

Soha nem "kerestem" a költészetét, valahogy mindig az talált meg engem. Most is.

S ezért most, vénen, még két térdre esve
köszönöm Néked, Uram, a nyomort;
hogy nem lettem ficsúr, ki délben, este
mindenre pökve, szürcsöli a bort,
hogy mámoraim keserűk és búsak
voltak s utam az éj aljába vitt,
hol a sötétben megláttam a dúsak
hatalmát s a szegények titkait.

Köszönöm Néked a kenyér csodáját,

s az éhes gyomor lázadt vágyait,

a tömegszállás fuldokló homályát,

s a vén kórházak sápadt ágyait,

köszönöm Néked álmom lágy varázsát,

s lyukas cipőmben a hideg sarat,

és köszönöm a meddő vágy darázsát,

s a szél zúgását a hidak alatt.

Köszönöm Néked, hogy szememnek tárva

nyílt meg az Ember, e szörnyű bozót,

mert így nem lettem az urak szolgája,

sem népkertekben rizsporos bohóc;

köszönöm, hogy az Ember szenvedését

mind a fülembe súgtad egy napon,

mert így történt, hogy minden versem mélyén

azóta egy húr szól: a szánalom... [A testamentum (IX-XI. részek), Budapest, 1935.]