Én vétkem

Jaume Cabré

Jelenkor Kk., 2018.

Ford.: Tomcsányi Zsuzsanna

          Igen tisztelt Adria Ardévol i Bosch professzor úr!

Vagy legyen inkább csak Kedves Adria,

Sara nevében bátorkodom írni önnek néhány sort. Igen, én is elolvastam levelét, és igen, tudom, hogy elméje végül megtalálta a számára "legkézenfekvőbb" védekezési lehetőséget a sok századnyi bűnök, vétkek, terhek letételére, mégis hiszem, hogy valamiképpen "eljutok" önhöz.

Mindenekelőtt köszönöm bizalmát, hogy olvashattam, és bevallom, tartok tőle, hogy annyi (nehéz) hónap munkáját méltatni lehetne pár sorban, DE kedves Adria, hogy csinálta ezt?! Úgy értem, hogy lehet valamit így megírni?! (Mintha hallanám: úgy, hogy sose nézünk vissza)

Tudja, nem csak a tanulmányaira gondolok, a nyelvtudására, a századokon át ívelő és azokat összekötő igen erős fonalról, de hát a szerelemről is (többek között)... A megfoghatatlanról fogható tartalmat kézbesíteni. Összemosni valamit úgy, hogy ne tapadjon mégse teljesen össze, hogy az olvasó mégis tudja, ki kicsoda, mikor és hol. Elképesztő! Nem, nem. Inkább lenyűgőző! 

Most sem vagyok biztos benne, hogy végül kinek a története ez... Az öné lenne? A Vialé? Netán az emberi gyarlóságé?

    Bizonyára Julia barátot "megmentette" végül. A kolostor kulcsa immár örökre az ön zsebében van. Ha találkozom Bernattal, ő majd viszi levelem. 

Köszönöm! Sara nevében is. Hogy megérintett, és higgye el, nem a véletlen műve. Sem ön, sem én, sem Sara. S miközben tudom, hogy teljesen másról van szó, Ég önnel!

Ps.: Biztosíthatom, nem csak Sara, de az ön emléke is tovább él!

 

Selyem

Alessandro Baricco

Helikon Kk., 2019.

Ford.: Székely Éva

   Nna... Megnézegettem picit a könyvről néhány értékelést, és be kellett látnom, úgy tűnik - itt is - szembe megyek az árral. Bizonyára szépen megírt, tömör kis könyvecske, amit az ember egy kiadós vasárnapi ebéd után gyorsan még befal... És bizonyára annyira jó is, mint ahogy sokan áradoznak róla, de nálam inkább felborzolta a kedélyeket. Van egy pasas, aki jön-megy, jön-megy selyemhernyó petékért, közben egy elérhetetlen szerelem (?) után sóvárog. Ja, és szereti a feleségét nagyon-nagyon, aki mintegy statiszta az egész történetben...(Meg kell a szívnek szakadni, nem mondom) . Persze, persze.

Nos, számomra pontosan ennek az örökké rá váró feleségnek, Helénének a könyve ez a szöveg. Úgy, hogy szinte semmit nem tudunk róla, a személyéről, az otthon egyedül töltött idejéről (míg férjét várja haza, aki..., na mindegy..). Mert " - Tudja, monsieur, azt hiszem, mindennél jobban szerette volna, ha ő az a nő. Ezt maga nem értheti..." 

Egyszer el lehet olvasni. Heléné előtt pedig meghajtom magam.

A döntés

Edith Eva Eger

Libri Kk., 2017.

Ford.: Farkas Nóra

     Jobb, ha (naaagyon) mély levegőt veszünk és úgy olvassuk ezt a könyvet. Jobb, ha - olvasás közben - minduntalan emlékeztetjük magunk, hogy (bár) nem fikció, hogy (bár) drukkolunk a "főhősnek", tisztában vagyunk vele, hogy végül is túlélte, hogy a jó győzött a gonosz felett. Bizonyára morbid ilyesmit mondani egy olyan időszakról, értelmetlen kegyetlenségekről, amiről szól. DE, ha csak lélekben is volt szabad Edi ott és akkor, számomra akkor is azt jelenti, hogy bizonyos értelemben ő győzött végül. Dr. Mengelevel szemben és egyáltalán.

Már annyian írtak, meséltek (túlélők, vagy csak kik utánanéztek alaposabban) a lágerről, Auschwitzről, már annyiszor borzongtunk bele abba a fajta gonoszságba, ami ott volt, MÉGIS az az érzésem (meggyőződésem?), hogy még csak elképzelni se tudjuk, mit él(het)tek át. A képzeletünk is csak abból tud táplálkozni, amihez volt/van közünk (gondolom én). 

       Első kézből találkozni újra azzal az idővel, térrel, hálát fakasztott bennem: tudniillik, hogy micsoda áldás (szerencse?), hogy nem kell hasonlót megtapasztalnom. Persze, mindannyiunknak meglehet a magunk börtöne, ha úgy tetszik, de az az erőszakos kegyetlenség - remélhetőleg - a jövő nemzedékét is elkerüli.

A jó hír, hogy DÖNTENÜNK lehet. A jó mellett. A szabadságunk mellett. Akár belül, akár kívül. 

Minden tiszteletem és őszinte csodálatom a szerzőnő iránt.

Ajánlom!

Megváltó szeretet

Francine Rivers

Harmat Kk., Bp., 2019.

Ford.: Pheby Krisztina

  Az 1850-es évek Kaliforniája...

"Isten rejtélyes utakat járva| Teszi a csodáit..." (William Cowper) - így kezdődik egyik fejezet. Pontosabban, a mottója annak. A könyv borítójára nézve, első gondolatom (elsietett következtetés, nyilván), hogy valami ponyvaregény. Aztán az jutott eszembe, hogy "lazítani" (pont emiatt) tökéletes lesz. Mire észbe kaptam igazából, már szinte kiolvastam, és be kellett látnom, ez nem ponyva. Ez - ugyan stílusában könnyed -, ám olyan támákat feszegető írás, ami kérdéseket indít az emberben meg / el. Tudniillik: létezik ilyen szeretet? Ki lehet szabadulni saját múltunk börtönéből (különösen, ha még csak az engedélyünket se kérte senki e múlt megírására, megélésére? Tényleg szabaddá tesz a szeretet? Tényleg segít elveszett identitásunk feltárására? 

    A mottó... A fejezet-mottó, azt hiszem (ha engedjük), sokmindent megmagyaráz(hat). Én hiszem, csodák márpedig vannak. Nem csak Sarahnak, Michaelnek. Mindannyiunk számára elérhetőek. Múltunk ellenére is.