Magvető Kiadó, Bp., 2009.
Fordította: Huotari Olga
"Megszámlálhatatlan módon vagytok jók, és akkor sem vagytok gonoszak, amikor nem vagytok jók." Gibrannak ezeket a szavait próbáltam megfogantatni magamban, miközben olvastam Hirvonen könyvét. Mint az ajtó, amit kopogtatás nélkül nyitnak rám - mindent feltépett (bennem). Egyszerre, mindent és váratlanul (vagy fordítva, a sorrend most igazán nem fontos). Éreztem, ahogy "mellcsontom" alatt szétterjed az emlékezés és ha szólni kellett volna, csak érdes grimaszokat tükrözött volna arcom -- a visszafojtott sírás miatt... Egyszerre és váratlanul az összes kérdés(eme)t feltépte: vajon, ha gyerekként másként védekezem? Vajon, ha karácsony estéjén (és húsvét hajnalán) nem ablaküveg törik szilánkokra...? Vajon, ha bátyám erősebb lett volna (hogy kibírja), hogy maradjon? Vajon....? A sok válasz nélkül maradt vajonom... És, vajon, ha ez a könyv vagy más (mittudomén) hatására most (vagy máskor, korábban, nem tudom mikor) úgy döntenék (döntöttem volna, vagy döntöttem?), hogy egy nap, egy hét, egy év (nem tudom mennyi idő) alatt szándékosan akarom, hogy fájjon, hogy kiéljem (ki lehet?), hogy kiüvöltsem, kitomboljam... akkor meg tudnám-e tiltani az emlékezésnek, hogy emlékezzen?
Az utolsó soroknál elakadtam...
"Nem nézek fel a könyvből, és nem szólalok meg. Még nem jött el a beszélgetés ideje. Talán sosem jön el. De ha ez a pillanat nem is érkezne el, itt és most, tenyerem alatt a könyvvel és sírástól dagadt szemmel tudom, hogy a szavak léteznek. Léteznek szavak, amelyek segítenek kibírni mindazt, ami történt. És megbocsátani."
Ettől a perctől tudom, hogy jobban kell (mint bármikor) vigyáznom a szavaimra! Nem akarom, hogy észrevétlenül földre essenek és széttörjenek, mielőtt eljött volna a beszélgetés ideje...
[Kiegészítésként (még azt is) elmondanám, ezek a vajonok bármilyen mértékben is tépik fel az ember belsejét, nincs válasz rájuk. Annának is üzenném, hogy ugyan meg lehet próbálni némi eligazodást / igazolást keresni a múltra, de nem lehet meg nem történtté tenni. Úgy gondolom, hogy az ember utólag mindig okosabb..., DE akkor és ott mindig (gondolom én) úgy és azt tette, amit a leghelyesebbnek gondolt. Nincs mindenre magyarázat, és ahogy egyik bloggertársam írta egyik értékelésében: az idő (m)értéke megváltozik (innen nézve). VAGY mondom másként: lényegében semmi sem változik, csak a tér s az idő, és ez mindent befolyásol. A vajonokkal már csak így tárgyalhat az ember... Bizonyos dolgokra / tettekre pedig nem én vagyok az, aki felmentést kell adjon (- felmentést adhat)]
Néhány idézet:
1. "Olyan sokáig hallgatott, hogy mertem beszélni."
2. "... úgy nézett rám, mintha olvasna a gondolataimban. (...) Szeretőnek, megértőnek, eltévedettnek és magányosnak látszott; legszívesebben egy üvegbe zártam volna, az üveget pedig a mellényzsebembe, hogy mindig hallja a szívem dobogását, és mindentől védve legyen."
3. "Meg szerettem volna találni azt a pontot. Kulcslyukot fúrni, amin keresztül láthatnám az életet."
4. "Ian szavaitól gombóc nőtt a torkomban. Jelentkezni szerettem volna és elmondani, hogy az emlékezésben nincs semmi jó. Az emlékezet az élet egyik méltánytalansága, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. Fel akartam állni, megállítani a jegyzetelő tollakat és a lelkesen bólogató fejeket, és azt kiáltani, hogy semmi mást nem akarok, csak valahogyan megszabadulni az emlékezettől."
5. "... ül velem szemben, és arra kell koncentrálnom, hogy tudjak vele beszélgetni. Az asztal alatt ökölbe szorítom a kezem, aztán kinyitom, majd megint ökölbe. Nem omolhatok össze. Itt nem. Nem tehetek semmit, ami megszegné a szerződést, hogy kik vagyunk, mi lett belőlem és milyen a viszonyunk egymással."
