2011. március 24., csütörtök

Egymás szemében

Szilvási Lajos














Szépriodalmi Könyvkiadó, Bp., 1978.




"…és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem."

Bolondos-kamaszos szerelmi kötésbe kerültem ezzel a könyvvel. Pontosabban, a két főszereplővel: Attilával és Tamarával. Tulajdonképpen napló az egész kötet. A fiúé meg a lányé. 1975 júniusának minden egyes napja kinagyítva ezeknek a fiataloknak a perspektívájából. Ők vannak előtérben, premier planban, de az éles kép mögött ott van a háttérben az iskolai élet, a család és egyáltalán, az egész akkori társadalmi helyzet. A korrupció, a kapcsolathálók működése... Hangsúlyozom, két kamasz szemszögéből nézve. Véleményem szerint, Szilvási valami eszméletlenül jól odafigyelt a nemek közti megosztásra. Teljesen el tudta velem hitetni, hogy amit Attila ír, az valóban egy "fiús" sztori, amit pedig Tamara, valóban lány szavai lehetnek. Azt is remekül kitalálta, hogy hitesse el velem is végig (azaz szinte végig), hogy a lányról szóló pletykák igazak (természetesen a szöveg határain belül). Az iskolában mindenki könnyelműnek tartja Tamarát, olyannak, aki már rengeteg fiúval járt, és valamennyivel le is feküdt. Ez a kamaszlány meg egyetlenegyszer sem írja le a naplójában, hogy mindez nem igaz. Nem cáfol, de nem is érvel az igazsága mellett. A legvégén, amikor úgy érzi, ez az egyetlen módja, hogy bebizonyítsa ártatlanságát egy ocsmány rágalom következtében, odaadja testét Attilának. Életében először. A fiú pedig ott marad a szégyenével. Mert nem hitt Tamarának. Immár másodszor nem hitt neki...

A végére a szerelmi kötés szétszakadt bennem. Megtört a varázs. Szilvási, mintha elfelejtette volna befejezni a regényét. Ha van szerelmi történet egy könyvben, ami nem rózsásan végződik, hát ez az. Talán pont ez volt a szándéka az írónak. Hogy legyünk már szívesek elgondolkodni azon, hogy amit ő elénk tárt, vajon csak tizenévesekkel fordul(hat) elő? Ne legyünk már lusták, és gondolkodjunk el azon is, hogy mi az, amitől két ember kölcsönös szerelme megmaradhat? Mi számít jobban nekünk: a szerelmünkben való megbízás vagy egy kívülállónak a szavai a szerelmünkről...?!

Mindenki válaszoljon magának, ha úgy gondolja. A könyvet pedig - ha engem kérdeznek - olyannak tartom, amit nem szabad kihagyni!

[Megjegyzés:  Nagyon élveztem a nyelvezetét. Aki olvasta a Zabhegyező-t, annak halkan megsúgom, hogy szerintem, ezt is nagyon élvezné. Ha másért nem, szövege miatt.]



Idézetek a könyvből:

1. "Nekem ronda az írásom, de nem is azért írok, hogy más gyönyörködjön benne, hanem azért, hogy legalább én legyek az a valaki, aki törődik velem. Igaz, hogy most már egyáltalán nem biztos, abbahagynám-e, ha egyszer csak elkezdenének törődni velem. Már nem is hinném el, hogy őszinte tőlük az érzelem."

2. "Bizalom. A felnőttek nem alkalmasak. Visszaélnek. Megfelelő pillanatban visszaolvassák az ember fejére."

3. "Ha egy krapek olyan maláriásan örül egy lánynak, ahogy én örültem vasárnap Tamarának, akkor nincs joga meghallgatni (de még meghallani se), hogy ki mit sziszeg arra a lányra."

4. "...'cselekedeteinket csak más emberek értékelése hitelesítheti', a más emberek viszont mindig csak a 'saját világuk törvényei szerint' értékelnek minket, és csak addig a határig értenek bennünket, ameddig a korlátaik engedik."

5. "Mindent és hazugság nélkül mindent beleírt a naplójába. Mert klassz. Mert őszinte akar lenni hozzám. Mert igaza van abban is, hogy a hazugság olyan, mint a rák. Elég egyetlenegy sejt, ami hazugságtól rákos, és visszatarthatatlanul szétlappang lassan-lassan a szervezetben a rohadás. A szerelemben pedig a hazugság a rohadás. A visszafordíthatatlan."

6. "Leült a nagy kockakőre, mint múlt vasárnap, onnan a kőről fürkészett bele az éterbe.
     - Nézel? - kérdezte. - Fogjál a szemeddel, jó erősen, ne hagyd, hogy elszívjon a nap."

7. "Nem az az ijesztő, hogy egyedül maradok, hanem az, hogy nélküle."

8. "...egymás szájából akartak levegőhöz jutni, és mindent akartak, amit csak kaphattak egymástól."

9. "Egy asszony addig fiatal, amíg gondot okoz neki, hogy például megtartson egy férfit, akit szeret. De ha egyszer csak észreveszi, hogy képes lemondani arról a férfiról, aki fontos neki, méghozzá tragédiázás nélkül lemondani, akkor bizony már öregszik az a nő."

10. "Az se kell mindig, hogy beszéljen hozzám, nekem sokszor az is elég, hogy éppen csak ott van mellettem."

11. "Átok képződmény az idő." 

2011. március 15., kedd

A muránói üvegfúvó

Marina Fiorato










IPC Mirror Könyvek, Bp., 2010.
Fordította: Fazekas Eszter



   Beutaztam Velencét. A tizenhetedik századbelit és azt, ami napjainkban is képes magával ragadni. Ez a könyv utazásra hívott. A gondolák, paloták világába. A szerelem városába. A fornacekba (üvegolvasztásra alkalmas kemence, helyiség)... Könnyed olvasmány. Szinte falni lehet a sorokat, gondolatokat. Hamar a végére lehet jutni.

Kis fejezetekkel olvadnak össze, illetve választhatók külön a XVII. századbeli- , valamint a XXI. századi élet szálai. Nem lehet értetlenkedni. Roppantul eszesen van kitalálva az egész. A régmúlt idő Velencéjében szinte látjuk, ahogy az olvasztott masszából pompás tükrök, üvegfelütetek kerülnek ki a maestrok kezéből. Szinte érzékelhető a Tízek Tanácsának mindent nyomon követő "szeme", hiszen ezek a mesterek kizárólag Muránón élhettek, és ha csak egy is elhagyta ezt a "börtönt", vagy gyanúsan viselkedett, számolhatott azzal, hogy akár üvegtőrrel a hátában végezheti. Ebben az időben, az üvegnek talán nagyobb értéke van, mint az aranynak. Corradino Manin, korának talán leghíresebb üvegfúvója, egy ideig sikerül kicseleznie a Tízek Tanácsát, Franciaországba szökik XIV. Lajos pártfogása alatt. A király grandiózus tervéhez egy zseniális alkotó kellett. Az akkor épülő versailles-i palotába "huszonegy hatalmas tükröt kellene készíteni", hogy aztán a végén a "világ legfényesebb termét eredményezze". A velencei követ azonban leleplezi, így, amennyiben Corradino azt szeretné, hogy a Piéta-ban (árvaház) nevelkedő kislányát bántódás ne érje, vissza kell térnie szülőföldjére. Még sikerül eljuttatni a jegyzetfüzetét az árvaházba, de nem sokkal ezután üvegtőrt döfnek a hátába...

Nora Manin, Corradino leszármazottja, úgy dönt, elmegy Velencébe, megtudni ki is volt valójában Corradino, és remélve, hogy itt talán megtalálja igazi szerelmét. A huszanegyedik század nője már ő. Londonban művésszé válik, de férje nem érti ezt a világot. Elhagyja őt. Ekkor indul útnak a lány. Nyakában az üvegszívvel, amit édesanyjától kapott, aki meg lányának apjától... [Ez az az üvegszív, amit négy évszázaddal korábban Corradino adott lányának, amikor utoljára látta őt. Napjaink Nora-ja ugyanazt a nevet viseli, mint a mester lánya korábban: Leonora.] Nora állást kap mint üvegfúvó, és rövid időn belül Muránó első női maestro-jává léptetik elő. Intrikák, cselszövések hálójába keveredik. Neve veszélybe sodorta... Állás nélkül marad, de szerelemmel az életében... És egyre több információval őséről... Nyolc hónapos várandósan minden kiderül: Corradino jegyzetfüzete a kezébe kerül a kórházi ágyon...

Szép könyv! Kellemes olvasmány.

Néhány idézet a könyvből: 
1. "Létezik olyan szépség ezen a földön, amelyet nem tudok üvegből újjáteremteni."

2. "... annyi gyönyörűséget látott maga körül, hogy lassan hinni kezdett Isten létezésében..."

3. "A mozaikok allegorikusak - saját életemet látom bennük. Ezernyi kis üvegdarabból vannak kirakva, akárcsak az életem, és valóságosan ábrázolják a természetet, ugyanakkor a visszájára fordítva is. Vannak napok az életemben, amikor mindig ugyanaz történik, és vannak, amikor a leghihetetlenebb dolgokkal kerülök szembe, amelyekről addig el sem tudtam képzelni, hogy megtörténhetnek."

4. "Annyira vágysz valamire, olyan sokáig reménykedsz, míg már elfogy a remény, és a beletörődés lép a helyébe. Lassan el is felejted, mire vágytál. És akkor, mikor mégis megkapod, amiről már lemondtál, egyszerre érzel határtalan boldogságot és kínzó félelmet."

5. "Én téged szeretlek, de csak akkor kerülhetek közel hozzád, ha már tisztáztad magadban, ki vagy."

6. "Velence egy prizma. A fény fehéren hatol belé, majd a szivárvány összes színeiben pompázva hagyja el."

7. "Néha, signor Manin, már azzal elpusztítunk valami szépet, ha csak hozzárérünk."

2011. március 6., vasárnap

Hogyan lett füle az erdőnek?

Szűcs Teri














Koinónia, Kolozsvár, 2004.




Újra csak azt tudom mondani: a gyermekirodalom nem csak gyermekekhez szól. Szerintem legalábbis, nem csak őket kéne érintse. A felnőtt, aki olvassa ezeket a meséket, óhatatlanul vissza tud lépni, ha parányit is, ahhoz a valakihez, aki egykor ő volt (és most is az, valahol nagyon mélyen a szívében).
Ebben a kötetben mindössze tíz történet / mese van, és mindegyik képes megszólítani valamilyen módon. Itt minden lehetséges: az állatok tudnak beszélgetni a gyerekekkel, barátságok kialakulásainak sajátos, mesés formában lehetünk tanúi... Vigasztalnak, felemelnek, körbefonnak ezek a szövegek. Megérintenek. 

Fülszöveg: 
Mi igazi ezekben a mesékben, és mi nem? A helyszínek mind rajta vannak a térképen, a térkép pedig benne van a könyvben, meg lehet nézni! A szereplők is állítólag valóságosak…De akkor hogyan lehetséges az, hogy a mesékben megjelenő állatok (macskák, kutyák, nyulak, denevérek, sünök, rókák, mókusok, malacok, és sokan mások) tudnak beszélni? Hogyan keverednek ennyi kalandba? Hogyan lehetséges az, hogy egy kislány legjobb barátja egy medve? (És mióta írnak a medvék vers-féleségeket…?) Titokzatos világ ez. Ebben a könyvben barátok találkoznak egymással – rókák mókusokkal, nyuszik hercegkisasszonykákkal, a Margit-sziget a Kovászna megyei Erdőfülével. A kötet képeit is jó barát készítette, egy angol képzőművész, Nessie Ramm

Legkedvesebb idézetem a Találkozás című történetecskéből / meséből:

"Mikor reggel felé elkezdtek ébredezni az udvarhelyiek, és megkezdődött az ablakok mögött a mocorgás, tudták, hogy el kell búcsúzniuk. - Sohasem foglak elfelejteni, Döme - mondta a kislány. - Ezt neked készítettem, emlékbe. - Átnyújtott a macinak egy lapot, amire kökörcsin-, nőszirom- és nárcisz-szirmokból egy képet ragasztott. A képen egy kislány volt, meg egy mackó. - Én is hoztam neked valamit - mondta Döme. - Amikor hiányzom, olvasd el; és nem leszel többé szomorú. A kislány széthajtogatta a papírt, s a hajnali nap fényénél úgy látta, mintha vers-félék lennének ráírva. - Szia - suttogta a mackó; odaérintette a fejét a kislány kezéhez, és elment."